Nem egyszerű egy olyan együttes koncertjéről írni, ahol az elképesztő ritmusok és ritmusváltások, a hip-hop betétek és a hangszerek ereje, a zenészek mozgása és pörgése annyira magával ragadják a mezei kritikust, hogy el is felejt a később megírandó cikk tartalmára gondolni. Csak ugrál, táncol, tapsol, ámul, skandál.
No meg persze fényképez. De ha pár nappal később a telefon, amin a képek vannak, tönkremegy, akkor sajnos nem marad más az olvasónak, mint a képzelet, nekem pedig az emlékek.
Nem probléma, van belőle bőven, még napokkal a koncert után is a fülemben cseng és megjelenik a szemem előtt a közönség ritmusra tapsolása, a frontember, D. H. Skogen erőteljes szövegei és gesztikulációja, a Maci Laci hasonmás-verseny és a legboldogabb harsonás díj nyertesének (Joe Goltz) mozdulatai és játéka, illetve Nat McIntosh szouszofonista (körtubás) már-már féltékenységre okot adó tánca gigantikus hangszerével.
