A napokban kerül Ulrich Seidl zajos fesztiválsikereket arató Paradicsom-trilógiájának (Paradise: Love – Szerelmet a feketepiacról, A Hit paradicsoma, A remény paradicsoma) záró része a hazai mozikba, mi több, hamarosan Budapestre érkezik az osztrák rendező a Szemrevaló osztrák-német-svájci filmfesztivál vendégeként.
A botrányfilmesnek elkönyvelt, ám roppant szabatosan fogalmazó, udvarias rendezőt a sikerről, új filmjéről, Jacques Tatiról és a bevállalós amatőrökről kérdeztük.
Sokak szerint a Paradicsom-trilógia a karrierje csúcsának tekinthető. Egyetért ezzel?
Nagyon remélem, hogy nem értem a csúcsra, hiszen még annyi ötletem van, és annyi jó filmet akarok készíteni. Az kétségtelenül igaz, hogy a Paradicsom-trilógia rendkívül sikeres volt, az eddigi legsikeresebb alkotásom, hihetetlenül sok helyen került forgalmazásba, rengeteg fesztiválon vetítették, és engem is nagyon sok helyre hívtak meg.
A nagy siker persze azt is jelentheti, hogy innen nehéz továbblépni...
Ezek után valóban magasabbak lehetnek az elvárások velem szemben, de engem sosem a kritikusok vagy a közönség reakciója érdekelt, hanem, hogy elmondhassam, amit el szeretnék mondani. Mindig vannak izgalmas témák: hamarosan például egy történelmi drámát fogok készíteni.
Történelmi drámát? Ez meglepő, hiszen önt abszolút kortárs rendezőként ismerjük, a mai modern társadalom kritikusaként. Milyen messzire megy vissza az időben?
Úgy kétszáz évet. A film Ausztriában és az akkortájt az Osztrák Császársághoz szervesen kapcsolódó Csehországban játszódik, a főhősei pedig fiatalkorú bűnözők. Ez a fogalom természetesen akkor még nem létezett, de maga a jelenség igen. Bár a film kosztümös lesz, attól még olyan problémákat és jelenségeket jár körül, amelyek ma is érvényesek.
Mit gondol, ha az eredeti tervek szerint nem három, csak egy film készült volna, más hangsúlyok, megoldások kerültek volna elő? Azon túl persze, hogy hatórás lett volna a kész mű...
Eredetileg valóban egyetlen filmben gondolkodtunk (Seidl és forgatókönyvírója, Veronica Franz, aki élettársa is egyben – a szerk.), de miután a leforgatott, mintegy 80 órányi anyag a vágóasztalra került, és belekezdtünk ebbe a hatalmas munkába, rájöttünk, hogy ez túl sok, befogadhatatlan lenne a nézőknek. Ennyi szereplőt, történetszálat nem bírna el egy film. Így jutottunk arra a döntésre, hogy három külön filmet készítünk, amik azonban mégis szervesen összetartoznak. Ma már egyáltalán nem fáj a szívem az eredeti, egyetlen monstre film miatt, ami így visszanézve talán létre sem jöhetett volna. Logikusan döntöttünk, sőt még az az előnye is megvan ennek a verziónak, hogy a három film egymás után, háromszor kerül bemutatásra, így háromszor is foglalkozik velük a sajtó, nagyobb figyelem irányul rájuk, és többen is nézik meg.
Szeret amatőr szereplőkkel dolgozni. Ez a dokumentarista múltja miatt van?
Lehet, de nem feltétlenül. Egy amatőr szereplő sokkal természetesebben viselkedik a kamera előtt – persze vannak kivételek, akiknél ez egyáltalán nem működik –, mint egy színész, aki egész karrierje során a pózolást gyakorolta, és minden filmjében mást alakít. Mivel nem előre megírt dialógusokkal dolgozunk, és nagyon fontos a spontaneitás, az ilyen jellegű tapasztalat amúgy sem számít. Ettől függetlenül színészekkel is dolgozom, és ha egy amatőr játszik egy profi színész mellett, az különleges feszültséget teremt, és ez nagyon fontos eleme a filmjeimnek.
Hogyan talál rá azokra a szereplőkre, akik tényleg mindent bevállalnak?
Úgy, hogy jól keresek, tudom, hol kell keresni, és nem adom fel. Ehhez persze az is kell, hogy legyenek olyan emberek, akik szeretnek kitárulkozni és furcsa dolgokat csinálni a kamera előtt.
Az első részhez hosszas kutatómunkát végzett Kenyában, és a második résznek már voltak előzményei a munkásságában, mégpedig a Tudod, hogy van ez, Jézus című dokumentumfilmjében. A harmadik részre hogyan készült?
Valóban nem tudtam túl sokat ezekről a bizarr fogyókúrás táborokról, így mindent a legelejéről kellett felépítenünk a filmben, de nagyon alaposan utánajártunk, hogy megismerjük ezt a furcsa világot. Csak felkészülten vágok bele egy filmbe.
A tábor életét bemutató, nagyon szórakoztató jelenetekben mintha Jacques Tati hatása lenne érezhető...
Nagyon szeretem Tatit, és mint tudjuk, a groteszk sem áll távol tőlem, de ez az értelmezés nem jutott még el hozzám. Nekem is megvan a saját, különös humorérzékem, és ilyenkor erre próbálok támaszkodni.
Kiállítás nyílt Berlinben a trilógia képeiből. Hogyan képzeljük el ezt?
A kiállítás mellett egy fotóalbum is megjelent, a kettő együtt szerves részt alkotott. Mindig is vonzott a képzőművészet, nagyon szerettem volna megtudni, hogy filmjeim egyes beállításai a falra feltéve, önálló alkotásként hogyan működnek. Nem a film forgatása alatt, külön erre a célra készült fotókról van itt szó, hanem a trilógiából szó szerint kiollózott jelenetképekről, ráadásul nem követik a történetet, így a filmtől függetlenül is élvezhető művészeti produktumokká válhatnak.
Sokak szerint a Paradicsom-trilógia a karrierje csúcsának tekinthető. Egyetért ezzel?
Nagyon remélem, hogy nem értem a csúcsra, hiszen még annyi ötletem van, és annyi jó filmet akarok készíteni. Az kétségtelenül igaz, hogy a Paradicsom-trilógia rendkívül sikeres volt, az eddigi legsikeresebb alkotásom, hihetetlenül sok helyen került forgalmazásba, rengeteg fesztiválon vetítették, és engem is nagyon sok helyre hívtak meg.
A nagy siker persze azt is jelentheti, hogy innen nehéz továbblépni...
Ezek után valóban magasabbak lehetnek az elvárások velem szemben, de engem sosem a kritikusok vagy a közönség reakciója érdekelt, hanem, hogy elmondhassam, amit el szeretnék mondani. Mindig vannak izgalmas témák: hamarosan például egy történelmi drámát fogok készíteni.
Történelmi drámát? Ez meglepő, hiszen önt abszolút kortárs rendezőként ismerjük, a mai modern társadalom kritikusaként. Milyen messzire megy vissza az időben?
Úgy kétszáz évet. A film Ausztriában és az akkortájt az Osztrák Császársághoz szervesen kapcsolódó Csehországban játszódik, a főhősei pedig fiatalkorú bűnözők. Ez a fogalom természetesen akkor még nem létezett, de maga a jelenség igen. Bár a film kosztümös lesz, attól még olyan problémákat és jelenségeket jár körül, amelyek ma is érvényesek.
Mit gondol, ha az eredeti tervek szerint nem három, csak egy film készült volna, más hangsúlyok, megoldások kerültek volna elő? Azon túl persze, hogy hatórás lett volna a kész mű...
Eredetileg valóban egyetlen filmben gondolkodtunk (Seidl és forgatókönyvírója, Veronica Franz, aki élettársa is egyben – a szerk.), de miután a leforgatott, mintegy 80 órányi anyag a vágóasztalra került, és belekezdtünk ebbe a hatalmas munkába, rájöttünk, hogy ez túl sok, befogadhatatlan lenne a nézőknek. Ennyi szereplőt, történetszálat nem bírna el egy film. Így jutottunk arra a döntésre, hogy három külön filmet készítünk, amik azonban mégis szervesen összetartoznak. Ma már egyáltalán nem fáj a szívem az eredeti, egyetlen monstre film miatt, ami így visszanézve talán létre sem jöhetett volna. Logikusan döntöttünk, sőt még az az előnye is megvan ennek a verziónak, hogy a három film egymás után, háromszor kerül bemutatásra, így háromszor is foglalkozik velük a sajtó, nagyobb figyelem irányul rájuk, és többen is nézik meg.
Szeret amatőr szereplőkkel dolgozni. Ez a dokumentarista múltja miatt van?
Lehet, de nem feltétlenül. Egy amatőr szereplő sokkal természetesebben viselkedik a kamera előtt – persze vannak kivételek, akiknél ez egyáltalán nem működik –, mint egy színész, aki egész karrierje során a pózolást gyakorolta, és minden filmjében mást alakít. Mivel nem előre megírt dialógusokkal dolgozunk, és nagyon fontos a spontaneitás, az ilyen jellegű tapasztalat amúgy sem számít. Ettől függetlenül színészekkel is dolgozom, és ha egy amatőr játszik egy profi színész mellett, az különleges feszültséget teremt, és ez nagyon fontos eleme a filmjeimnek.
Hogyan talál rá azokra a szereplőkre, akik tényleg mindent bevállalnak?
Úgy, hogy jól keresek, tudom, hol kell keresni, és nem adom fel. Ehhez persze az is kell, hogy legyenek olyan emberek, akik szeretnek kitárulkozni és furcsa dolgokat csinálni a kamera előtt.
Az első részhez hosszas kutatómunkát végzett Kenyában, és a második résznek már voltak előzményei a munkásságában, mégpedig a Tudod, hogy van ez, Jézus című dokumentumfilmjében. A harmadik részre hogyan készült?
Valóban nem tudtam túl sokat ezekről a bizarr fogyókúrás táborokról, így mindent a legelejéről kellett felépítenünk a filmben, de nagyon alaposan utánajártunk, hogy megismerjük ezt a furcsa világot. Csak felkészülten vágok bele egy filmbe.
A tábor életét bemutató, nagyon szórakoztató jelenetekben mintha Jacques Tati hatása lenne érezhető...
Nagyon szeretem Tatit, és mint tudjuk, a groteszk sem áll távol tőlem, de ez az értelmezés nem jutott még el hozzám. Nekem is megvan a saját, különös humorérzékem, és ilyenkor erre próbálok támaszkodni.
Kiállítás nyílt Berlinben a trilógia képeiből. Hogyan képzeljük el ezt?
A kiállítás mellett egy fotóalbum is megjelent, a kettő együtt szerves részt alkotott. Mindig is vonzott a képzőművészet, nagyon szerettem volna megtudni, hogy filmjeim egyes beállításai a falra feltéve, önálló alkotásként hogyan működnek. Nem a film forgatása alatt, külön erre a célra készült fotókról van itt szó, hanem a trilógiából szó szerint kiollózott jelenetképekről, ráadásul nem követik a történetet, így a filmtől függetlenül is élvezhető művészeti produktumokká válhatnak.
