Nagy Viktor Oszkár legújabb,
Hivatal című filmje a többségi társadalom nézőpontjából, a
Bevándorlási Hivatal ügyfélszolgálati pultja mögül beszél a
bevándorlók magyarországi helyzetéről, integrációjáról,
összeroppanó sorsokról vagy épp megoldódni látszó
élethelyzetekről.
Korábbi filmjeidben (3Esküvő,
Két világ közt, Felsőbb parancs)
már foglalkoztál a bevándorlás témájával, a Hivatal
ugyanakkor több szempontból is más, mint a többi. Egyrészt –
az „előzményektől” eltérően – nem dokumentumfilm, hanem
játékfilm, másrészt különleges nézőpontból, a Bevándorlási
Hivatal egy ügyfélszolgálatosának szemszögéből vezeti végig a
nézőt a történéseken. Hogyan született meg ez a koncepció?
A Bevándorlási Hivatalba már belépni
is különleges élmény, kicsit bábeli a hangulat: mindenféle
bőrszínű és nemzetiségű, társadalmi osztályú ember várakozik
és intézi az ügyeit itt. Az ügyfélszolgálaton sok minden
kiderül a hátterükről, céljaikról, Magyarországon
tartózkodásuk miértjeiről, nagyon izgalmas, gazdag anyagot
sejtet. Nagy Dénes, az eredeti filmterv megálmodója még
dokumentumfilmként képzelte el, sokáig egyeztettek a Hivatallal a
forgatási engedély miatt, amit végül az utolsó pillanatban
visszamondtak, így nem lett belőle semmi. Marciék (Gerő
Marcell és László Sára, a Campfilm producerei, filmrendezők)
aztán pár évre rá előhozakodtak az ötlettel: mi lenne, ha
játékfilmként csinálnánk meg? Az ötlet az ügyfélszolgálaton
zajló drámai helyzetek miatt volt különösen izgalmas számomra,
hiszen ez az a hely, ahol tudatják a kérelmezőkkel az akár
pozitív, akár negatív döntéseket, amelyek sorsokat
befolyásolhatnak. El lehet képzelni, mi zajlik itt, amikor valaki
megtudja, hogy kiutasították az országból vagy épp megkapta a
régóta áhított engedélyt. A fiatal ügyfélszolgálatos
munkatárssal, Annával pedig könnyen azonosulhat a néző, hiszen
főszereplőként a többségi társadalom álláspontját képviseli,
az ő szemén keresztül éljük át az eseményeket. Ez segít
abban, hogy elgondolkodjunk: mi magunk hogyan – befogadóan,
toleránsan vagy elutasítóan – állunk ehhez a kérdéshez.
Többségükben milyen kimenetelű
ügyekkel találkozatok?
A Budafoki úti ügyfélszolgálaton
nagyobbrészt elfogadják a kérelmeket, ez a legnagyobb
kirendeltség. Ez a film nem menekültekről szól, hanem már adott
esetben évtizedek óta Magyarországon élő bevándorlókról, akik
itt dolgoznak, itt van a családjuk, itt fizetnek adót, csak éppen
nem magyar állampolgárok. Leggyakrabban a tartózkodási engedélyük
meghosszabbítása miatt jönnek el a hivatalba és adják be évről
évre, újra és újra a papírjaikat – ez alapvetően rutineljárás
lenne, de a borzasztóan bürokratikus rendszer jócskán megnehezíti
a dolgokat.
Eddig csak dokumentumfilmesként
forgattál, gondolkoztál a témáról. Kihívás volt játékfilmre
adaptálni, más szemmel ránézni?
Nem érzékelek ilyen nagyfokú
különbséget a két műfaj között, legalábbis ahogy
filmkészítőként gondolkozom róluk. Maga a forgatás is bizonyos
értelemben majdnem úgy zajlott, mint egy dokumentumfilm esetében.
Mindenképp azt akartuk, hogy hús-vér bevándorlók szerepeljenek a
filmben, lényegében önmagukat játsszák el. A közel egyéves
előkészület, anyaggyűjtés során úgy döntöttünk, hogy a
szerepeket a saját történeteikből építjük fel.
Hogy találtatok rá a szereplőkre?
Volt, akit ismertem, például korábbi
dokumentumfilmem szereplőit, Sanjut és Bernadettet a 3Esküvőből,
de többségüket egy castingon válogattuk ki, ami inspirációként,
anyaggyűjtésként is működött. Beszélgettünk, elmondták a
tapasztalataikat, történeteiket. Készítettünk egy pontos és
konkrét forgatókönyvet dialógusokkal, de a felvétel már úgy
zajlott, hogy a szereplők a megadott helyzetekhez kvázi
improvizáltak. A film magyar szereplőit sem
profi színészek játszották, volt köztük újságíró,
operaénekes, tanár is, a főszereplő, Fignár Anna pedig az ELTE
filmszakos hallgatója. Így „összeeresztve” őket szerintem
egységesebb lett a színészi játék, mintha hivatásosokkal
dolgoztunk volna. Nagyon
igaznak tűnnek a reakcióik, az egymásnak feszülő energiák
– ezek valóban ott, abban a pillanatban történtek meg a kamera
előtt. Nem is kellett őket nagyon instruálni.
A filmkészítés mechanizmusaira
hogy hatott ez az improvizatív technika? Megnehezítette a munkát?
Nyolc nagyon intenzív napot forgattunk
le. Dobos Tomival, az operatőrrel a jelenetek többségét két
kamerával vettük fel, hogy az adott válaszreakciókat is
folyamatosan rögzítsük. Arra törekedtünk, hogy látványvilágában
is nagyon letisztult legyen a film, gyakorlatilag portrékat
készítettünk. Egy nagyon valóságos, naturális hatást
próbáltunk visszaadni, amely egyszerre esztétikus is. Ez Tomi
részéről is óriási kihívás volt, de remekül oldotta meg. A
vágónak, Sass Petinek sem volt könnyű dolga, hiszen az
improvizatív technika miatt hatalmas mennyiségű, nagyon gazdag
anyag gyűlt össze még ahhoz képest is, hogy relatíve kevés
ideig forgattunk és alternatív jeleneteket, variációkat nem
nagyon lehetett létrehozni. A vágásra csak két hónapja volt.
Az anyaggyűjtés során milyen
tapasztalatokat szereztél az ügyfélszolgálati pult két
oldaláról?
Volt egy olyan időszak, amikor a
hivatalba jártunk hetekig, ott
ücsörögtem, bóklásztam, beszélgettem pulton innen és túl. Így
jött velem szembe például a film egyik kulcsfontosságú
története, a török Kaya család kálváriája. Tavaly, amikor
megismertem őket, épp befuccsolt a családi vállalkozásuk – egy
giroszozó – a józsefvárosi piac bezárása miatt, így az apa
nem tudta bizonyítani, hogy képes eltartani a családját. Az egyik
legsarkalatosabb kérdés ugyanis, amit a tartózkodási
kérelem elbírálásakor számba vesznek, hogy van-e elég
anyagi fedezete az itt tartózkodáshoz – azonban ez nincs egzakt
módon szabályozva és így lehetőséget ad arra, hogy bármikor
visszadobják a kérelmet. Az elutasító döntés meghozatalakor a
hivatal nem mérlegelte, hogy a család már közel
húsz éve itt él és a háromból kettő gyerek Magyarországon
született. A határozat értelmében harminc napon belül el
kellett volna hagyniuk az országot. Végigültem a családfővel a
várakozási időt és akkor is ott voltam, amikor megkapta az
elutasítást. Elvették az útlevelét, a személyijét bezúzták,
egy másik kis szobában pedig ujjlenyomatot vettek róla és
lefényképezték. Olyan volt az egész, mintha egy bűnöző lenne,
a sírás kerülgette végig. Mivel úgy gondoltuk, hogy itt
nyilvánvalóan emberi jogi mulasztás történt a hivatal részéről,
összehoztuk őket a Helsinki Bizottsággal, az ügyük jelenleg
folyamatban van, áprilisban tárgyalják.
És a „másik oldal”?
Egyáltalán, éles-e annyira a határvonal, hogy így lehessen
fogalmazni?
Abból indultunk ki, hogy az
ügyfélszolgálat az a színtér, ahol a bevándorlók és a hatóság
személyesen találkozik. Nem kellene, hogy így legyen, de sajnos
olyan a kialakult helyzet, mint egy lövészárok két oldala. A
hivatali dolgozók túlterheltek, sokszor nehéz a bevándorlókkal
való kommunikáció, akik eltérő vérmérsékletűek, van, aki
rajtuk vezeti le dühét, kétségbeesését. Muszáj kikapcsolniuk
egy bizonyos szinten az érzelmi receptoraikat, hiszen anélkül kell
elvégezniük a munkát, hogy ők maguk beleroppannának. Az
ügyfélszolgálat mikrovilága egyébként tökéletesen leképezi a
mi kis társadalmunkat, hogy hogyan gondolkozunk, kiben van empátia
vagy valódi tapasztalat nélküli idegengyűlölet. A főszereplő
például tejes naivitással, jóindulattal, segíteni akarással
kerül bele a rendszerbe, ami frissdiplomás fiatalként az első
igazi munkahelye.
Sokkolja?
Igen, egyrészt mert teljesen új
közeg, és ahogy egyébként az átlag magyar, ő sem találkozott
előtte bevándorlókkal. Most egyszerre minden rázúdul, az ügyek,
az arcok, az emberek, a félmondatok. Igen hamar szembesül azzal,
hogy ez egy daráló, a kezdeti lelkesedése összetörik, bár az
empátiája végig megmarad. Saját lelkiismerete kerül konfliktusba
a rendszer szabályaival.
Mennyire volt célotok az, hogy
rávilágítsatok a rendszer hiányosságaira, visszásságaira?
Nem az volt a cél, hogy egy
rendszerkritikát építsünk fel, sem idő, sem keret nem lett volna
rá. Abszolút az emberi oldalára helyeztük a hangsúlyt.
Ugyanakkor, bár hús-vér emberekről van szó, valami azért
felsejlik ebből a működésből. A film nem akar igazságot
osztani, nem akarja szembeállítani a szegény bevándorlókat a
gonosz hivatalnokokkal, nem akar egy sematikus gondolatmenetet
rátukmálni a nézőkre. A kormányzati-hivatali és a jogvédői
álláspont mögött is van egyfajta logika, amivel egyet lehet
érteni vagy nem. Egy ilyen film akkor tud igazán jól hatni, ha
rábízza a nézőre az értelmezést.
Szerinted a jogvédőknek vagy a
kormányzati hivatalnokoknak fog jobban tetszeni?
Szerintem a jogvédőknek (nevet).
Igyekeztem, hogy balanszot teremtsek, de mivel egy filmet nem lehet
teljesen objektíven megcsinálni, természetes, hogy beleszűrődik
az, amit a készítői gondolnak róla. Arra törekedtem, hogy végig
megőrizzem a nyitottságomat minden irányban, bár az meghatározó
élmény volt rögtön az első látogatáskor, hogy a hivatalban
felhívták a figyelmemet: jól mossak majd kezet, mert itt
mindenféle behozott járvány, ebola, AIDS terjed…
A politikai közbeszédben
mostanában elég gyakran felmerül – heves indulatokat és vitákat
generálva – a bevándorlás kérdése. Mit gondolsz erről?
Az emberek nagy része összemossa, egy
homogén masszaként képzeli el a bevándorlókat – ők az
„idegenek”. Ráadásul a politikában is rendkívül
leegyszerűsítő módon, gyakran pontatlanul, tévesen alkalmazzák
a különböző definíciókat. Azt gondolom, a bevándorlás nagyon
fontos téma és beszélni is kell róla.
Egészen biztosan nem az a jó út, hogy lesöpörjük az asztalról,
mondván, ide ne jöjjön senki és bezárjuk a határokat.
Különben is, Magyarországon európai szinten arányait tekintve a
legkisebb a bevándoroltak száma; egy olyan ország lakóit hergelik
a bevándorlók ellen, akik alig találkoztak testközelben velük.
Még Budapesten csak-csak, de vidéken alig. Itthon lényegében nem
is létezik a Párizsban, Londonban vagy más multikulturális
nagyvárosban – ahol a bevándorlók gettókba tömörülnek, nincs
munkájuk, pénzük – tapasztalható, az együttélés nehézségei
miatt létrejött feszültség. A megoldáshoz vezető út szerintem
az ismeretszerzés lenne. Ez a film talán elindít valamit, amitől
rájövünk, hogy máshogy is lehet a témáról gondolkozni és
beszélni.
Dömötör Nikolett/Pólus Média
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése