Szovjet katonák megalázott áldozatai vallanak Szilléry Éva De még az akkori kritika egy része is tétován állt a témához, és a mai napig a kutatások fehér foltja maradt, hogy valójában hány nő és családja életét tették tönkre ily módon az elnyomók. Na és persze nem maradt el a rendszerváltás utáni elnéző magyarázat sem, amely a hadviselés velejárójaként emlegeti a jelenséget, mert a leigázók mindenütt a világban kihasználták, meggyalázták a védtelen nőket. (Mellesleg egyes vizsgálatok – legalábbis európai színtéren – leginkább szovjet katonai eljárást emlegetnek.)
Ez a háború legnagyobb bűne – ismétlődik meg többször Skrabski Fruzsina Elhallgatott gyalázat című, hétfőn az Uránia moziban bemutatott dokumentumfilmjében, amely az áldozatok szörnyű történeteit állítja szembe a szovjet hadsereg néhány ünnepelt veteránjának amnéziájával, miközben alaposan utánajár a jelenség történeti, lélektani kutatásainak. Nem volt könnyű megtalálni az áldozatok hozzátartozóit, hiszen nemcsak a diktatúra idején nem mertek, de máig sem „divat” beszélni a megalázásról: Skrabski közel két éven át gyűjtötte az anyagot a filmhez, a megtalált áldozatok, szemtanúk többsége nem akart beszélni a történtekről.
Egyes vizsgálatok ötven–kétszázezer megerőszakolt magyar nőről beszélnek, mások szerint a nyolcszázezret is elérte a megbecstelenített nők száma, de van olyan kutató, aki azt mondja, a női lakosság tíz-húsz százaléka nemi erőszak áldozata lett. Sokuk megőrült, mert nem tudott együtt élni a kiszolgáltatottsággal, vagy öngyilkos lett, vagy egy életen át hallgatott a borzalmakról. Tragédiájukat megnehezítette, hogy a háború után az ünnepelt szovjet hadsereg világában nem lehetett beszélni a borzalmakról. A megerőszakolt nőket nehezen vállalták fel a férfiak, jobb esetben szerető családba kerülve képesek voltak túllépni a szörnyűségeken. Az orosz katonák nem válogattak a módszerek között: szokásuk szerint az áldozat kezét, lábát lefogva akár hatan-heten egymás után erőszakoltak meg tizenéves, érintetlen lányokat, asszonyokat ragadtak el a férjük mellől, a gyermekük jelenlétében becstelenítve meg őket. A film olyan esetről is beszámol, amikor a katona elsőként a vőlegénnyel végzett, hogy megszerezze a nőt, majd őt is fejbe lőtte, s később magával is végzett. Zárdába vonult az a nő, akit megerőszakoltak, és teherbe esett, gyermekét megszülte, de nem tudott együtt élni a történtekkel.
A rettegésben élő asszonyok elcsúfították magukat, napokig nem tisztálkodtak, padlásokon húzódtak meg, hogy elkerüljék a tragikus megalázást. Ennek ellenére akkoriban a nőket is felelősnek tartották, hogy áldozattá váltak, ez pedig mindinkább erősítette szégyenüket, amelyet egy életen át csöndben viseltek az évtizedekig ünnepelt „felszabadító” hatalom árnyékában. A Vörös Hadsereg megszólaló veteránjai leginkább nem emlékeznek a mindkét nemzet történészei által tényként kezelt esetekre. Az agyondíszített váll-lap mögött ülő ember kacérkodó magyar nőkről beszél – a sokadik kérdésre emlékképek rémlenek fel benne. Hasonlóképp tudják a döbbenetes módon a szovjet emlékművet máig megkoszorúzó ünneplők is. Ahogy Skrabski Biszku Béláról három éve készített, Bűn és bűntelenség című dokumentumfilmje rámutatott, hogy a volt belügyminiszter ma is ugyanazt tenné, mint a forradalom idején, úgy az Elhallgatott gyalázat sem csupán a múltról, az emlékezésről szól. Annak a tudatlanságnak, meghamisított emlékezésnek, feldolgozatlanságnak állít tükröt, amely egy leigázott nép tragédiájáról ma is megenged falsul gondolkodni, és a legyőzött népre rákényszerített elhallgatásnak, generációk megnyomorítójának.
