Nem könnyű kortárs táncról kritikát írni - kivált, ha a darab az első perctől az utolsóig távolságtartóan tárgyilagos szemlélődésre kényszeríti a nézőt. A Mouvements/Mozgások hideg intellektualitását az előadás második darabja, a Gymnopédies frivol humorral oldja fel. A téma, nevezetesen az emberi test, azonos. A két megközelítés viszont nem is különbözhetne jobban.
Két, egymással szembenálló világ kel életre Marie Chouinard előadásának két darabjában. Az első a belga Henri Michaux Mozgások című verseskötetének, illetve a verseket kiegészítő, 64 lapnyi tusrajz ihletésére készült. A színpad maga is egy megkettőzött, nyitott könyv: az üres vásznat idéző fehér balettszőnyeg fölé Michaux könyvének óriásira vetített lapjai tornyosulnak, amelyek a színpad hátsó falát teljes egészében kitöltik. A jobb oldali lapon sorra jelennek meg a néhol emberszerű, néha állatra emlékeztető, sokszor teljesen amorf, nonfiguratív, néhány vonással készült tusrajzok. Lent a színpadon először egy, később több táncos pedig testet kölcsönöz a figuráknak.
Pontosan, mégis meglepő asszociációkkal és kreativitással teremti meg a koreográfus az áttételt az absztrakt figurák és a maguk fizikai valóságában a legkevésbé sem absztrakt emberi testek között. Ez egy játék, amelynek elég hamar megértjük a szabályait és a nyelvét is. A fordítás meglehetősen következetes, az ismétlődő képi megoldásokra azonos mozdulatok felelnek. Azok a rajzok, amelyek már mozdulattá váltak, lekicsinyítve sorozattá állnak össze a könyv bal oldali lapján – kissé olyan, mintha a lejegyzett koreográfiát látnánk. A technikai játék szellemes, de hideg és lélektelen. Nincs helye sem a mozgásban, sem a mozdulatok egymásutániságában az érzelmeknek vagy viszonyoknak. A tér geometriai egyszerűsége (a díszlet és a jelmezterv is a koreográfus munkája), a fekete-fehér színek, a táncosok testhez simuló, fekete ruhája, amely csak a kezüket és a fejüket hagyja szabadon, mind az absztrakció felé tolja az előadás világát. MOUVEMENTS fotó: Sylvie-Ann Paré forrás: trafo.hu
A zene (Louis Dufort) meglehetősen agresszív, kemény karaktere még zártabbá teszi ezt a világot. Az indulatos és hangos rockzenétől sem lesz emberibb a játék.
Az egyetlen kontrasztot a táncosok előadásmódja hordozza magában. Az arcukat időnként erős érzelmek torzítják el. A belőlük kiszakadó nyögések és üvöltések azt sejtetik, hogy a játék mégsem pusztán ecsetvonások és pozíciók megfeleltetéséről szól, hanem azoknak a belső állapotoknak az újrateremtéséről, amelyek hatására ezek a rajzok, minden valószínűség szerint valamikor megszülettek. A groteszk és a humor is része az előadásnak, bár a zene brutalitása számomra minden más színt felülírt, és csak akkor láttam meg a gesztusokban és a mozdulatokban a játékosságot, a komolytalanságot, amikor már a hosszú ideje szóló, erejében is monotonná váló hangorkán bizonyos szintű érzéketlenséget váltott ki, és elvesztette dominanciáját a színpadi történések felett.
Hamar a hangkulissza részévé válik Michaux versének franciául elmondott részlete is. Szaggatott ritmusa, erős képei elvesznek az átélt, de hamar hangeffekté váló versmondásban, amely független marad a darab többi részétől. Sem a szöveg, sem a verset szavaló táncos nem kerül kapcsolatba a többi táncossal és a közönséggel sem. Nincs kapcsolat a többi táncos között sem, csak pillanatokra találkoznak egymással a térben, hogy egy-egy szoborszerű pozíciót megalkossanak, mielőtt a mozdulat forrása, a tusrajz, el nem tűnne az óriási könyv jobb lapjáról.
A darabot a verseskötet epilógusának néhány részlete zárja. Ezekben a mondatokban rejlik a kanadai koreográfus alkotásának egy lehetséges értelmezése, egyfajta kapcsolat az absztrakt rajz és az emberi testtől elszakíthatatlan művészet, a tánc között, Henri Michaux 1951-ben készült tusrajzai és a Marie Chouinard 2011-ben bemutatott előadása között:
"Nem tudom, mi ez, mik ezek a jelek, amiket alkottam. [...] Rajzolván őket egészen mássá váltam [...] Testem gyakran kissé távol van a fejemtől. Most kezemben tartottam." ( Juhász Katalin fordítása, 2012.)
Az est második előadása is játék, de egészen más karakterű. A Satie Gymnopédies című zenéjére, azonos címmel komponált táncelőadás a szexualitással játszik, közelebbről a szexualitás szakralitásával. A darab kezdetén formátlan, fehér bábokból Ádámok és Évák sora bújik ki. A meztelen párok kézen fogva, lassan, a nézőknek háttal sétálnak el, és a színpadon kívüli, számunkra láthatatlan világban ott hagyják ruhátlan ártatlanságukat, hogy feketébe öltözve térjenek vissza, tele egymás iránti, kéjes vággyal. A jelmezek az első, közös táncban egyre hiányosabbá válnak, az egymásra tekeredő testek kusza forgatagában észre sem vesszük, mikor, hogyan kerülnek le róluk a ruhadarabok, csak a fehéren felvillanó bőrfelületek száma lesz egyre nagyobb. A testek új, részleges csupaszsága már egészen más tartalmat hordoz, mint a korábbi, teljes meztelenség. GYMNOPÉDIES fotó: Sylvie-Ann Paré forrás: trafo.hu
A közös táncot pas de deux-k követik, sokszor látott variációi a férfi és nő összegabalyodásának. Chouinard ehhez a darabhoz sajátos, érzékien hullámzó táncnyelvet dolgozott ki (erről az egyik táncos hosszas előadást is tart a darab utójátékában), amely nemigen hagy kétséget afelől, hogy stilizált szerelmi aktusoknak vagyunk a szemtanúi. Az első szeretkezés intimitását és áhítatos szépségét azonban megtöri egy bohóckórus váratlan megjelenése. A piros orrok komikus erdeje már puszta jelenlétével is idézőjelet rajzol minden addigi és jövőbeli színpadi történés köré. A kigúnyolt viszonyok túlontúl ismerősek, hogy ne magunkat lássuk bennük – a testi vágy szolgaságában osztozunk mindannyian, nézők és előadók, így a piros orrú bohóckar gúnya áttételesen bennünket is éppen úgy célba vesz, mint a színpadon egymás húsába bonyolódott párokat. Kénytelenek vagyunk szembesülni azzal az aránytalan komolysággal, amellyel életünkben a szexualitás témaköréhez általában közelítünk.
Az előadás témája tehát a szexualitás profanizálása – vagy ez csak a látszat? Az egymást követő variációk, a szexuális erőszaktól a gyengéd összebújásig, a bohóckar ismételt megjelenése, a kontrasztos, de mindig testiség-központú szerkesztés, minden elem abba a hitbe ringatja a nézőt, hogy az előadás nem kísérel meg többet, mint görbe tükröt tartani a szexhez fűződő viszonyunk elé. Az előadás vége is konvencionális – vagy legalábbis annak tűnik: újra megjelennek a torz lepkebábok (lehet, hogy egy panoptikum poros vászonnal letakart szobrai?), hogy a jól ismert keretes szerkezettel zárják a darabot. Az előadás nagy részében maguk a táncosok egymást váltva játsszák a színpad jobb oldalán álló zongorán, mint ebben az utolsó etűdben is, amelyben, alkoholgőzös éjszakákat idézve, a párok egymás mellett, a színpadon szétszóródva, még a zongoraszéken is, zongorázás közben is szeretkeznek. Egyre hangosabb és disszonánsabb glissandók vetítik előre az előadás végét, és a zenei fináléval egy időben a színpad jól nevelten sötétbe borul.
Amikor ez megtörténik, és felcsendül a taps, új játék kezdődik. A meghajlásba tánc keveredik, amitől a közönség egyre zavartabban és egyre bizonytalanabbul tapsol. Az előadás már nemcsak saját témáját kérdőjelezi meg, hanem önmagát is, és ezzel együtt a teljes színházi aktust. Teljes a szabadság a színpadon: egyesek tovább táncolnak, mások az előadásról, formanyelvről mesélnek – míg megint mások meg őket nem hagyják, hogy kisajátítsák a közönség figyelmét. Az egyik mesélő döbbent arcú bábuvá merevedik, amikor bohócorrot kap lendületes előadása közepén. A másikat egy hátulról érkező társa fürge és nem túlzottan szemérmes kezei csábítják el, míg a tánctechnikai prezentáció akadozó mondatai végül hangos nyögésekbe és kéjes sóhajokba fulladnak. Ezzel a gesztussal a koreográfus végül a saját munkájának is fügét mutat.
Aztán egy táncos, magnóval a kezében a rivaldához sétál. A magnóból tapsvihar zendül, amire a az előadó meghajol – ezzel a mi szerepünk is elveszti jelentőségét, ahogy ebben az előadásban minden, ami konvenció, hagyomány, minden, amit szeretünk komolyan venni, pedig valószínűleg egyáltalán nem kellene.GYMNOPÉDIES fotó: Sylvie-Ann Paré forrás: est.hu
Két játék, amely különböző határokat feszeget. Van-e tényleges különbség az absztrakt rajz és konkrét test között? Ki merjük-e nevetni meztelen önmagunkat, amikor a vágy hevében a legesendőbbek vagyunk? Egyszerű kérdések, egyszerű válaszokkal, a legmagasabb művészi szinten.
Henri Michaux: Mouvements / Mozgások
Koreográfia és művészeti vezetés: Marie CHOUINARD
Fény- és díszletterv: Marie CHOUINARD
Eredeti zene: Louis DUFORT
Hangkulissza: Edward FREEDMAN
Jelmez: Marie CHOUINARD
Frizura: Marie CHOUINARD
Vers, epilógus és a vetített rajzok: Henri Michaux, Mozdulatok című könyvéből ("Mouvements", 1951), a jogtulajdonosok és az Editions Gallimard engedélyével
Fordítás: Howard SCOTT
Táncosok az alkotási folyamatban: Kimberley De JONG, Leon KUPFERSCHMID, Lucy M. MAY, Lucie MONGRAIN, Mariusz OSTROWSKI, Carol PRIEUR, Gérard REYES, Dorotea SAYKALY, James VIVEIROS, Megan WALBAUM
Előadók: Paige CULLEY, Valeria GALLUCCIO, Leon KUPFERSCHMID, Lucy M. MAY, Mariusz OSTROWSKI, Sacha OUELLETTE-DEGUIRE, Carol PRIEUR, Dorotea SAYKALY, James VIVEIROS, Megan WALBAUM
COMPAGNIE MARIE CHOUINARD produkció, mely az ImPulsTanz (Vienna) támogatásával készült.
GYMNOPÉDIES
Koreográfia és művészeti vezetés: Marie CHOUINARD
Zene: Érik SATIE: Gymnopédies no 1, no 2, no 3; Richard WAGNER: Trisztán és Izolda nyitány
Fény: Alain LORTIE
Díszlet: Guillaume LORD, Marie CHOUINARD
Jelmez: Liz VANDAL
Egyéb jelmez és kellék: Marie CHOUINARD
Zenei konzultáns: Louis DUFORT
Hangkulissza: Jesse LEVEILLE
Előadók: Paige CULLEY, Valeria GALLUCCIO, Leon KUPFERSCHMID, Lucy M. MAY, Mariusz OSTROWSKIi, Sacha OUELLETTE-DEGUIRE, Carol PRIEUR, Dorotea SAYKALY, James VIVEIROS, Megan WALBAUM
Koprodukciós partner: Les Nuits de Fourviere (Lyon, Franciaország),
Támogatók: Carolina Performing Arts (Chapel Hill, USA), ImPulsTanz (Vienna)
Próbavezető: Tony CHONG
Turné manager: Marie-Pier CHEVRETTE
Technikai vezető és fénytechnikus: Robin KITTEL-OUIMET
Berendező: Noémie AVIDAR
Hangtechnikus: Antoine BOUCHARD
A COMPAGNIE MARIE CHOUINARD köszönettel tartozik a következőknek: Conseil des arts et des lettres du Québec, Canada Council for the Arts, Conseil des Arts de Montréal.
2013. december 6.
Trafó Kortárs Művészetek Háza
Két, egymással szembenálló világ kel életre Marie Chouinard előadásának két darabjában. Az első a belga Henri Michaux Mozgások című verseskötetének, illetve a verseket kiegészítő, 64 lapnyi tusrajz ihletésére készült. A színpad maga is egy megkettőzött, nyitott könyv: az üres vásznat idéző fehér balettszőnyeg fölé Michaux könyvének óriásira vetített lapjai tornyosulnak, amelyek a színpad hátsó falát teljes egészében kitöltik. A jobb oldali lapon sorra jelennek meg a néhol emberszerű, néha állatra emlékeztető, sokszor teljesen amorf, nonfiguratív, néhány vonással készült tusrajzok. Lent a színpadon először egy, később több táncos pedig testet kölcsönöz a figuráknak.
Pontosan, mégis meglepő asszociációkkal és kreativitással teremti meg a koreográfus az áttételt az absztrakt figurák és a maguk fizikai valóságában a legkevésbé sem absztrakt emberi testek között. Ez egy játék, amelynek elég hamar megértjük a szabályait és a nyelvét is. A fordítás meglehetősen következetes, az ismétlődő képi megoldásokra azonos mozdulatok felelnek. Azok a rajzok, amelyek már mozdulattá váltak, lekicsinyítve sorozattá állnak össze a könyv bal oldali lapján – kissé olyan, mintha a lejegyzett koreográfiát látnánk. A technikai játék szellemes, de hideg és lélektelen. Nincs helye sem a mozgásban, sem a mozdulatok egymásutániságában az érzelmeknek vagy viszonyoknak. A tér geometriai egyszerűsége (a díszlet és a jelmezterv is a koreográfus munkája), a fekete-fehér színek, a táncosok testhez simuló, fekete ruhája, amely csak a kezüket és a fejüket hagyja szabadon, mind az absztrakció felé tolja az előadás világát. MOUVEMENTS fotó: Sylvie-Ann Paré forrás: trafo.hu
A zene (Louis Dufort) meglehetősen agresszív, kemény karaktere még zártabbá teszi ezt a világot. Az indulatos és hangos rockzenétől sem lesz emberibb a játék.
Az egyetlen kontrasztot a táncosok előadásmódja hordozza magában. Az arcukat időnként erős érzelmek torzítják el. A belőlük kiszakadó nyögések és üvöltések azt sejtetik, hogy a játék mégsem pusztán ecsetvonások és pozíciók megfeleltetéséről szól, hanem azoknak a belső állapotoknak az újrateremtéséről, amelyek hatására ezek a rajzok, minden valószínűség szerint valamikor megszülettek. A groteszk és a humor is része az előadásnak, bár a zene brutalitása számomra minden más színt felülírt, és csak akkor láttam meg a gesztusokban és a mozdulatokban a játékosságot, a komolytalanságot, amikor már a hosszú ideje szóló, erejében is monotonná váló hangorkán bizonyos szintű érzéketlenséget váltott ki, és elvesztette dominanciáját a színpadi történések felett.
Hamar a hangkulissza részévé válik Michaux versének franciául elmondott részlete is. Szaggatott ritmusa, erős képei elvesznek az átélt, de hamar hangeffekté váló versmondásban, amely független marad a darab többi részétől. Sem a szöveg, sem a verset szavaló táncos nem kerül kapcsolatba a többi táncossal és a közönséggel sem. Nincs kapcsolat a többi táncos között sem, csak pillanatokra találkoznak egymással a térben, hogy egy-egy szoborszerű pozíciót megalkossanak, mielőtt a mozdulat forrása, a tusrajz, el nem tűnne az óriási könyv jobb lapjáról.
A darabot a verseskötet epilógusának néhány részlete zárja. Ezekben a mondatokban rejlik a kanadai koreográfus alkotásának egy lehetséges értelmezése, egyfajta kapcsolat az absztrakt rajz és az emberi testtől elszakíthatatlan művészet, a tánc között, Henri Michaux 1951-ben készült tusrajzai és a Marie Chouinard 2011-ben bemutatott előadása között:
"Nem tudom, mi ez, mik ezek a jelek, amiket alkottam. [...] Rajzolván őket egészen mássá váltam [...] Testem gyakran kissé távol van a fejemtől. Most kezemben tartottam." ( Juhász Katalin fordítása, 2012.)
Az est második előadása is játék, de egészen más karakterű. A Satie Gymnopédies című zenéjére, azonos címmel komponált táncelőadás a szexualitással játszik, közelebbről a szexualitás szakralitásával. A darab kezdetén formátlan, fehér bábokból Ádámok és Évák sora bújik ki. A meztelen párok kézen fogva, lassan, a nézőknek háttal sétálnak el, és a színpadon kívüli, számunkra láthatatlan világban ott hagyják ruhátlan ártatlanságukat, hogy feketébe öltözve térjenek vissza, tele egymás iránti, kéjes vággyal. A jelmezek az első, közös táncban egyre hiányosabbá válnak, az egymásra tekeredő testek kusza forgatagában észre sem vesszük, mikor, hogyan kerülnek le róluk a ruhadarabok, csak a fehéren felvillanó bőrfelületek száma lesz egyre nagyobb. A testek új, részleges csupaszsága már egészen más tartalmat hordoz, mint a korábbi, teljes meztelenség. GYMNOPÉDIES fotó: Sylvie-Ann Paré forrás: trafo.hu
A közös táncot pas de deux-k követik, sokszor látott variációi a férfi és nő összegabalyodásának. Chouinard ehhez a darabhoz sajátos, érzékien hullámzó táncnyelvet dolgozott ki (erről az egyik táncos hosszas előadást is tart a darab utójátékában), amely nemigen hagy kétséget afelől, hogy stilizált szerelmi aktusoknak vagyunk a szemtanúi. Az első szeretkezés intimitását és áhítatos szépségét azonban megtöri egy bohóckórus váratlan megjelenése. A piros orrok komikus erdeje már puszta jelenlétével is idézőjelet rajzol minden addigi és jövőbeli színpadi történés köré. A kigúnyolt viszonyok túlontúl ismerősek, hogy ne magunkat lássuk bennük – a testi vágy szolgaságában osztozunk mindannyian, nézők és előadók, így a piros orrú bohóckar gúnya áttételesen bennünket is éppen úgy célba vesz, mint a színpadon egymás húsába bonyolódott párokat. Kénytelenek vagyunk szembesülni azzal az aránytalan komolysággal, amellyel életünkben a szexualitás témaköréhez általában közelítünk.
Az előadás témája tehát a szexualitás profanizálása – vagy ez csak a látszat? Az egymást követő variációk, a szexuális erőszaktól a gyengéd összebújásig, a bohóckar ismételt megjelenése, a kontrasztos, de mindig testiség-központú szerkesztés, minden elem abba a hitbe ringatja a nézőt, hogy az előadás nem kísérel meg többet, mint görbe tükröt tartani a szexhez fűződő viszonyunk elé. Az előadás vége is konvencionális – vagy legalábbis annak tűnik: újra megjelennek a torz lepkebábok (lehet, hogy egy panoptikum poros vászonnal letakart szobrai?), hogy a jól ismert keretes szerkezettel zárják a darabot. Az előadás nagy részében maguk a táncosok egymást váltva játsszák a színpad jobb oldalán álló zongorán, mint ebben az utolsó etűdben is, amelyben, alkoholgőzös éjszakákat idézve, a párok egymás mellett, a színpadon szétszóródva, még a zongoraszéken is, zongorázás közben is szeretkeznek. Egyre hangosabb és disszonánsabb glissandók vetítik előre az előadás végét, és a zenei fináléval egy időben a színpad jól nevelten sötétbe borul.
Amikor ez megtörténik, és felcsendül a taps, új játék kezdődik. A meghajlásba tánc keveredik, amitől a közönség egyre zavartabban és egyre bizonytalanabbul tapsol. Az előadás már nemcsak saját témáját kérdőjelezi meg, hanem önmagát is, és ezzel együtt a teljes színházi aktust. Teljes a szabadság a színpadon: egyesek tovább táncolnak, mások az előadásról, formanyelvről mesélnek – míg megint mások meg őket nem hagyják, hogy kisajátítsák a közönség figyelmét. Az egyik mesélő döbbent arcú bábuvá merevedik, amikor bohócorrot kap lendületes előadása közepén. A másikat egy hátulról érkező társa fürge és nem túlzottan szemérmes kezei csábítják el, míg a tánctechnikai prezentáció akadozó mondatai végül hangos nyögésekbe és kéjes sóhajokba fulladnak. Ezzel a gesztussal a koreográfus végül a saját munkájának is fügét mutat.
Aztán egy táncos, magnóval a kezében a rivaldához sétál. A magnóból tapsvihar zendül, amire a az előadó meghajol – ezzel a mi szerepünk is elveszti jelentőségét, ahogy ebben az előadásban minden, ami konvenció, hagyomány, minden, amit szeretünk komolyan venni, pedig valószínűleg egyáltalán nem kellene.GYMNOPÉDIES fotó: Sylvie-Ann Paré forrás: est.hu
Két játék, amely különböző határokat feszeget. Van-e tényleges különbség az absztrakt rajz és konkrét test között? Ki merjük-e nevetni meztelen önmagunkat, amikor a vágy hevében a legesendőbbek vagyunk? Egyszerű kérdések, egyszerű válaszokkal, a legmagasabb művészi szinten.
Henri Michaux: Mouvements / Mozgások
Koreográfia és művészeti vezetés: Marie CHOUINARD
Fény- és díszletterv: Marie CHOUINARD
Eredeti zene: Louis DUFORT
Hangkulissza: Edward FREEDMAN
Jelmez: Marie CHOUINARD
Frizura: Marie CHOUINARD
Vers, epilógus és a vetített rajzok: Henri Michaux, Mozdulatok című könyvéből ("Mouvements", 1951), a jogtulajdonosok és az Editions Gallimard engedélyével
Fordítás: Howard SCOTT
Táncosok az alkotási folyamatban: Kimberley De JONG, Leon KUPFERSCHMID, Lucy M. MAY, Lucie MONGRAIN, Mariusz OSTROWSKI, Carol PRIEUR, Gérard REYES, Dorotea SAYKALY, James VIVEIROS, Megan WALBAUM
Előadók: Paige CULLEY, Valeria GALLUCCIO, Leon KUPFERSCHMID, Lucy M. MAY, Mariusz OSTROWSKI, Sacha OUELLETTE-DEGUIRE, Carol PRIEUR, Dorotea SAYKALY, James VIVEIROS, Megan WALBAUM
COMPAGNIE MARIE CHOUINARD produkció, mely az ImPulsTanz (Vienna) támogatásával készült.
GYMNOPÉDIES
Koreográfia és művészeti vezetés: Marie CHOUINARD
Zene: Érik SATIE: Gymnopédies no 1, no 2, no 3; Richard WAGNER: Trisztán és Izolda nyitány
Fény: Alain LORTIE
Díszlet: Guillaume LORD, Marie CHOUINARD
Jelmez: Liz VANDAL
Egyéb jelmez és kellék: Marie CHOUINARD
Zenei konzultáns: Louis DUFORT
Hangkulissza: Jesse LEVEILLE
Előadók: Paige CULLEY, Valeria GALLUCCIO, Leon KUPFERSCHMID, Lucy M. MAY, Mariusz OSTROWSKIi, Sacha OUELLETTE-DEGUIRE, Carol PRIEUR, Dorotea SAYKALY, James VIVEIROS, Megan WALBAUM
Koprodukciós partner: Les Nuits de Fourviere (Lyon, Franciaország),
Támogatók: Carolina Performing Arts (Chapel Hill, USA), ImPulsTanz (Vienna)
Próbavezető: Tony CHONG
Turné manager: Marie-Pier CHEVRETTE
Technikai vezető és fénytechnikus: Robin KITTEL-OUIMET
Berendező: Noémie AVIDAR
Hangtechnikus: Antoine BOUCHARD
A COMPAGNIE MARIE CHOUINARD köszönettel tartozik a következőknek: Conseil des arts et des lettres du Québec, Canada Council for the Arts, Conseil des Arts de Montréal.
2013. december 6.
Trafó Kortárs Művészetek Háza
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése