Budapest, Fonó Budai Zeneház, január 25. 20:00
A magyar jazz Bartók Bélájának zenéjében erő van és szeretet: a kesergésből remény lesz, az ősiből modern, a népdalból jazz. Dresch Mihály szaxofonba és furulyába fújja a lelkét, életre keltve a hangszert, ami életre kelti a népdalt, és ez életre kelt minket.
Akár egy sosemvolt népmesében. De a zsenialitás nem mese, már bő negyvenéves pálya és több mint húsz lemez bizonyítja. Pedig az ötlet szinte adja magát: ahogy Coltrane és a többi óriás az afrikai tradíciókat, majd Garbarek a skandináv népi hagyományt emelték be a jazz tágas terébe, úgy Dresch és zenésztársai a magyar, különösen az erdélyi motívumkincs tiszta forrásából merítenek.
Nemzetközi hírnevét 2002-es, Archie Shepp-pel közösen elkészített Hungarian Bebop című lemeze alapozta meg, de már az 1985-ös Sóhajkeserű-album óta saját, járatlan útját járja. Pedig akkor még nem is volt annyira cool dolog a folk-jazz. Illetve dehogynem, csak akkor ezt még kevesebben látták így. Azóta az idő beérlelte Dresch vállalkozását, Liszt Ferenc- és Szabó Gábor-díjas, érdemes művész lett belőle. Amikor történt valami igazán izgalmas dolog a hazai progresszív folk vagy jazz háza táján, ő mindig ott volt a közelben: az 1993-as Dresch-albumon például Lajkó Félix hegedült, ő pedig vendégszerepel a Csík zenekar több lemezén is, továbbá a Téka, Balogh Kálmán, Lantos Zoltán, Horgas Eszter, Tóth Evelin albumain, és sorolhatnánk. Közben egy régi kínai furulyára billentyűket szerelve saját hangszert talált ki, ez a fuhun, amely nemcsak egy ennek szentelt lemezen, de a legújabb szerzeményeken is hallható. Sőt, a most megjelent, Kapu és kert című anyagon a fúvóshangszerek mellett saját énekhangját is hallhatjuk.
Lukács Miklós cimbalomjátéka pedig nemcsak a quartet-albumokról, de Labiritnus című duettanyagukról is ismerős lehet, Hock Ernő nagybőgőn, Baló István pedig dobokon szól majd nagyot.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése