Naivitás és hamisság ambivalenciája

Umberto Eco új, A legendás földek és helyek története című könyvében azokat a vidékeket mutatja be, amelyekről ma már tudjuk, hogy nem léteztek, a régebbi korok emberei azonban töretlenül hittek bennük. A magyar bemutatón Barna Imre, az Európa Könyvkiadó főmunkatársa, Sajó Tamás műfordító és Klaniczay Gábor történész eredtek a legendák és Eco nyomába. - Hanák Judit beszámolója.

Már túlléptük a kezdő időpontot, de a közönség még mindig szivárog, keresik az ülőhelyet, szerencsére van bőven, párnázott ülések, szemben hosszú asztal, rajta a három név. Úgy érzem magam, mintha újra egy, az egyetem által szervezett előadáson ülnék, körülöttem huszonéves fiatalok és idősebb, öltönyös professzornak tűnő férfiak (utóbbi felvetésem később megerősíti a beszélgetés moderátora, Barna Imre, aki Kelemen professzort köszönti egy korábbi összejövetelre utalva).

Elsötétül a terem, hatalmas kivetítőn megjelenik előttünk maga Umberto Eco és köszönti a közönséget, elnézést kér, amiért ilyen „szürreális" formában jelenik meg előttünk. Míg beszél, új, A legendás földek és helyek története című kötetének illusztrációi között sétál, és különböző példákat kiragadva mutatja be könyvét. Az írót azok a helyek és földek érdekelték, amelyekről ma már tudjuk, hogy nem léteztek (mint Atlantisz, Eldorádó vagy a Szent Grál rejtekhelye), a régebbi korok emberei azonban töretlenül hittek bennük, s hitük különböző tettekre sarkallta őket. Vagy gyönyörű festmények születtek a hatásukra, vagy utazásra késztetett egyeseket, egyszóval a létezésükben való hit a valóságra is erős hatással volt.

Eco engem már a pár perces bemutatóval megnyert a kötetnek, hatalmas az a tudásanyag, amit belezsúfolt újabb képeskönyvébe, merthogy ez a kötet a korábban megjelent A szépség története, A rútság története és A lista mámora című műveinek folytatása.

Umberto Eco elköszön, a beszélgetés pedig elkezdődik, rövid felvezető után az első, az eddig elhangzottak fényében „jogosnak" tűnő kérdés Klaniczay Gábornak szól, aki Eco életművének kitűnő ismerője: mennyire kézenfekvő, hogy erről a témáról könyv szülessen, van-e mindennek története. Klaniczay szerint a legendák mindig is nagy népszerűségnek örvendtek, ám a mentalitástörténet a hatvanas évektől vált különösen népszerűvé a francia kutatók körében, legjelentősebb alakja Jacques Le Goff középkortörténész, aki Ecónak is jó barátja. Eco pedig egyfajta enciklopédikus törekvéssel, „viccelődő kíváncsisággal fordul a különösnek tekinthető dolgok felé, amelyek színesítik a történelmet", s könyvben mindezeket rendszerezve találjuk.

Barna Imre elmeséli, amikor meglátta az eredeti címet, a Meseország története fordítást adta volna neki, ám ezt sem Klaniczay Gábor, sem a kötet fordítója, Sajó Tamás nem helyeselte. Klaniczay szerint minden címet csak pontosan szabad fordítani, valamint Eco kötetében nem egy meseország szerepel, hanem sok föld és legendás hely. A könyv mese és egyben bravúrosan megcsinált történettudományos munka. Sajó Tamás szerint Eco kifejezetten azokról a helyekről ír, amelyeket az emberek egy idő után már-már valóságosnak hittek, és hogy ezek a hiedelmek később kísérteties következményeket szültek. Ott van például az Eco által is korábban kiragadott Hyperborea példája, melyet a görögök az északiak mitikus földjének tekintettek, s melyet a huszadik században Hitler az árják szülőföldjének gondolt.

A szöveggyűjtemény és a felhalmozott tudásanyag kapcsán felmerül a kérdés, hogyan jelöli ki ennek a könyvnek a helyét Eco enciklopédikus szemlélete összehasonítva például a regényeivel. Klaniczay Gábortól megtudom, hogy Eco már A rózsa neve írásakor összeállított egy képeskönyvet, s az adott téma szakirodalmát is mindig feldolgozza. Eddig is érdeklődött ezek iránt a témák iránt, most azonban új műfajba rendszerezi őket. Sajó Tamás szerint Eco nagyon jól tudja, hogy nemcsak az első vonalbeli szövegek hatnak a korra, hanem a másodvonalbeliek is. Utóbbi megállapítás akkor válik világosabbá, amikor mindehhez kapcsolódva a kötet három, utolsó előtti fejezete kerül szóba, melyekben a „legendák gonosz változatait" vizsgálja az író. Ez a három fejezet nem elkülöníthető, összefüggő, egymásra épülő részekről van szó, melyekben Eco a Szent Grállal kezdi, a legenda kapcsán a huszadik században megjelent, jórészt fantáziákon nyugvó regényekkel folytatja, majd Dan Brownnal zárja, aki átvette a korábban megjelent, hamis regények kitalációit.

Barna Imre – a diskurzus logikáját továbbfűzve – felteszi a kérdést, hogyan viszonyulnak a hiedelmek a hazugságokhoz, hiszen végigvonul a történeteken a hit, a naivitás és a hazugság ambivalenciája. Klaniczay Gábor válaszában már az elején leszögezi: nem találjuk a hazugság szót a könyvben, ami nem véletlen. A hazugság túl egyszerű lenne a történeti jellemzésre, inkább emberi megszállottságról van itt szó, ami őrült eredményekre vezet. Barna Imre szavaival „tehát az elképzelt igazság nevében rásegítünk, és hamisítunk hozzá egy dokumentumot." Sajó Tamás ehhez kapcsolódva úgy véli, Eco „egy úriember", aki úgy van vele, hogy bár a tények magukért beszélnek, de az emberek még a tények ismeretében is meg voltak győződve arról, hogy igaz az, amit hisznek. Hazugság vagy sem, a következmény nagyon is valódi volt.

Az este zárásaképp arra a kérdésre, hogy vajon mi lesz Eco következő témája, a résztvevők különböző válaszokkal szolgálnak: Sajó Tamás szerint most megjelenő könyve alapján a fenyegető hazugságok és az azokkal való szembenállás fogja érdekelni, Klaniczay Gábor viszont inkább „javaslatot" tesz: ha most a helyekkel foglalkozott, ő szívesen látna egy kötetet, amelyben az időt teszi vizsgálódása tárgyául. Barna Imre zárja a sort, ő nem lepődne meg, ha a hamisság állna a következő Eco-kötet középpontjában, vagy ha képregény jelenne meg a neve alatt.

Kifelé menet úgy érzem, az est maga is illeszkedett az Eco-képeskönyvhöz és annak felépítéséhez: az elhangzott rengeteg információ kavarog a fejemben, mégis azt érzem, egy tudatosan felépített logika alakította a beszélgetést.

Forrás: litera.hu
Megosztás a Google Pluson