Két év telt el az Invázió vége óta, de még mindig, részben, gyűjtögetésből élünk. Nagyon kevesen maradtunk, örülök, ha nagy ritkán találkozok valakivel, lehetőleg olyannal, aki még nem hibbant meg. Most, hogy elkészült a tanyám, pislákol egy reménysugár bennem, hogy nem hiába szenvedtünk. Leginkább a gyerekeimet és az új asszonykámat féltem. Ők még fiatalok, kár lenne értük, ha nem lenne idejük megöregedni. Nyugaton még ennél is rettenetesebb lehet a helyzet, mert semmi hírt nem adtak még magukról. Dicsérem magam, amiért a volt laktanya felé vettem az irányt, álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen szerencsém lesz a fémkeresőmmel. Ég a pofám, hogy kevés konzervet találtam, Kata mindig engem nyaggat, hogy éhes, mintha az én hibám lenne ez a világ.
Zoli estére ért haza. A széltorony mellet hagyta az autót, majd gyalog ment a házig.
- Na, sziasztok, megjöttem!
- Szia, apa! – szólt a négy éves Kata.
- Szia! – szólt Emma az ágyból.
- Sikerrel jártál?
- Igen, de nem sok használhatót találtam itt az erdőben.
- Újra Csévharaszton voltál?
- Igen.
- Mondtam, hogy nem menj arra, úgy sem fogsz semmi értékeset találni. A szomszéd tanyás a péceli dombokat járja.
- Milyen zilált az ágy. Megsérültél vízhordás közben?
- Itt volt Vili bácsi, anyával hancúroztak.
- Kata, menj be lefeküdni!
- Mikor volt itt Vili?
- Most ment el az előbb!
- Mondtam már Kata, hogy menj lefeküdni! Hagyj minket beszélgetni.
Zoli hirtelen felállt az asztaltól, és kiment a sötét udvarra.
- Most meg hova rohansz? Újra meg akarod magad veretni, nem volt elég a múltkori?!
Nem jött válasz. Emma becsukta az ajtót, és megterítette az asztalt a vacsorához, majd leültek enni.
- Hova ment apa?
- Sétálni ment! Nem tudom mi lett vele, mindig gyáva volt, örökké bujkált, mint egy féreg, azért nem vitték el gazdatestnek.
Nem telt el öt perc, kopogtatnak.
- Ki az?
- Én vagyok Imi!
Emma kinyitotta az ajtót. Látszott az arcán, mennyire boldog, hogy viszontláthatja.
- Szia, hogy vagy? Merre jártál?
- Jól vagyok, köszi! Szegeden voltam.
- Milyen az élet ott lenn?
- Hasonló, mint itt. Nagy a nyomor és a reménytelenség. Apa hol van?
- Most ment ki az előbb, Vili után indult.
Ebben a pillanatban távoli lövés dörrenése hallatszott.
- Mi volt ez?
- Szerintem apa lőtt.
- Miből gondolod? Tudod, hogy nincs lőfegyverünk.
- Most már van. Befele jövet kíváncsiságból megnéztem, hogy mit hozott apa a csomagtartóban. Tele van régi gyártmányú orosz fegyverekkel. Tudja ő, hogy miért viszi mindig magával a fémkeresőt. Valaki eláshatta, nagy szerencséje volt, hogy nem találták meg a kompok.
- Jaj, most mi lesz! Mindig mondtam, hogy ilyesmit ne merjen hozni.
- Semmi baj, anya, ne aggódj! Egy napot sem tudok maradni, még holnap be kell mennem a városba, a fegyvereket is viszem, nagy szükségük lehet most azokra.
Sötét hajnal volt még, amikor Imre elbúcsúzott az apjától és a nevelő anyjától. Nekik adta a szatyrokba, vegyesen csomagolt adományokat, amiket a vidéki szolgálataiért kapott. Bepakolta a fegyvereket a csomagtartóba, majd éjjellátós sisakját a fejére húzva, lámpa nélkül, lassan elindult a Holtak Városa felé.
Már fél órája kerülgette a járhatatlan külvárosi utcákat, amikor hirtelen úgy döntött, hogy Rákoshegy vasútállomását mégis elkerüli. Alig hogy jobbra fordult egy keskeny utcába, hirtelen kerti tűz fényére lett figyelmes. Leállította a motort, majd kúszva haladt előre a vadszőlővel fedett kerítések takarásában. Már egész közelről látta a tüzet, amikor megpillantotta a gödröt ásó lányt. Váratlanul két, rossz kinézetű pofa tűnt fel a ház felől.
- Na, mi van kisanyám! Titokban ezüstöt keresünk?
- Mit akartok itt?
- Te hol élsz? Két éve már, hogy nem temetjük el a halottakat.
- Hagyjatok! Foglalkozzatok a magatok dolgával!
- Te! Ezt érdemes lenne begyűjteni.
- Már megint halkonzervet ennél?
- Vak vagy? Ez még fiatal és csinos. Szerencsét hoz nekünk, a főnök ágyasa már igencsak elhasznált lett.
- Gyere csak, aranyom! Ne félj, nem bántunk, csak megbilincselünk.
- Hagyjatok! Menjetek innen! Segítség!!
Két, egymás utáni lövés hallatszott. A lány nem mozdult az ijedségtől, amikor észrevette, hogy a földön fekvő begyűjtők végtagremegésen kívül semmilyen agresszív mozdulatra nem hajlandók.
Imre közben belépett a félig lenyomott kerítésen.
- Ne félj! Én voltam. Ismerted őket?
- Nem ismertem! Ki vagy? Hogy kerülsz ide?
- Imre vagyok. A központba tartok, és te?
- A nevem Zita. Itt éltünk mindig. Fél éve mertünk visszaköltözni ide a bátyámmal.
- Ki van a zsákban?
- A bátyám, Feri. Két napja gyászolom. Egy vállát ért lőtt sebbe halt bele, semmink nem volt, amivel fertőtleníteni tudtam volna. Ő vigyázott rám. Naponta járta a várost, hogy mindenem meglegyen. Két hete már, hogy ezzel a sebbel jött haza. Azt mondta, hogy csak egy őrült tehette.
- Most már úgy is mindegy. Itt nem maradhatunk reggelig. Segítek neked elásni.
- Köszönöm.
Feri után a begyűjtőket egy közös gödörben ásták el, nehogy reggel felbolyduljon a környék. Felkelt a Nap, mire végeztek.
- Van családod?
- Van, de ritkán látom őket. A saját utamat járom. Egy befolyásos barátomhoz indultam, aki a belvárosban lakik. Van kedved velem jönni?
- Nem is tudom. Már nincs értelme, hogy maradjak. Menjünk!
Egy órába is beletelt, amíg a romokat és a krátereket kerülgetve elértek a piacig. Semmi nem volt már a régi. Semmiről nem lehetett megállapítani, hogy hol kezdődik a piac területe, és hol végződik. Mindenfele árunak látszó kupacok a földön, platós járművek körül többen is álltak, mintha jobb minőségű árut kínáltak volna. Ahogy elhaladtak az egyik ilyen jármű mellett, a platón álló férfi bekiáltott az Imrének.
- Hogyé adod a csajszit? Súlyra veszem meg!
Imre elengedte a füle mellett az ajánlatot, majd továbbhajtott.
A Merlinig meg sem álltak. A sorompó után leparkolt a kocsival, majd felmentek a lépcsőn.
A nyitott ablakokat homokzsákok tucatjai díszítették. Mindenhol ismeretlen arcok, sokan zsúfolódtak össze az épületben. Benne volt a levegőben, hogy valami készül. A nagyterem nyitott ajtajában ismerős arcot látott, amint a barátnőjével beszélgetett. Feléjük indultak.
- Szervusz, Józsi!
- Isten hozott, Imre! Téged vártunk, már mindenki itt van.
- Mi lesz, milyen alkalomból gyűltetek össze?
- Mindjárt megtudod, gyertek be.
Józsi, a székek között, előrevezette őket egészen a színpadig. Hosszú asztal volt megterítve, étel nem, csak papírok voltak rajta. Örült, hogy ismerősei közül többet is az asztalnál lát, így nem kell őket egyenként felkeresse. Józsi kérte, hogy foglaljon helyet, Zitát a színfalak mögött kialakított teakonyhába invitálta be Olga, így Józsi is az asztalnál maradt. Közben terem megtelt, mindenki találomra leült egy üres székbe, morajuk elhalkult. Egy égett arcú, középkorú férfi állt fel az asztal mellől, és felemelte a mikrofont.
- Hölgyeim és Uraim! Köszöntök mindenkit, aki eljött a Magyar Túlélők rendkívüli gyűlésére. Lehet, hogy sokan nem tudtak közülünk eljönni, de egyik napról a másikra döntöttünk úgy, hogy egybegyűlünk. Átadnám a szót Józsinak, hogy elmondja, miért is vagyunk ma itt.
- Köszönöm a szót! Mindannyian régóta várjuk ezt a napot. Önfeláldozó segítségeteknek köszönhető, hogy szülővárosunkban az éjszakai kijárási tilalmat hamarosan feloldhatjuk. E folyamatban mérföldkő volt a Pacsirták összefogdosása, amit a múlt hónapban sikeresen befejeztünk. Már csak egy banda maradt, a legerősebb. Ha még nem hallottátok volna, elmondom, hogy a Raj három napja beköltözött a várba. Azoktól hallottam, akik a pontomhídon átmerészkedtek. Visszaadom a szót az elnöknek. Köszönöm!
- Egy utolsó, végső harcra hívlak most benneteket! Őseink, családtagjaink, szomszédjaink és ismerőseink nem azért áldozták életüket, hogy a miénk két évvel hosszabb legyen, és végül patkányokként végezzük. Ezért, a mai napon, 2016. október 21-én felszólítalak benneteket, hogy mozgósítsátok ismerőseiteket. Fegyverkezzetek fel és gyülekezzetek itt a székháznál! Hajnalban itt találkozunk!
- Kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy oda élve bejussunk – szólt egy férfi az első sorból.
- Van terv a hogyanra. A beomlott alagút törmelékeit bontották, amikor egy munkás, egy ismeretlen alagútra bukkant, melyen keresztül az alsó és a felső várba is be lehet jutni. Az alagút létét titokban tartottuk, a Raj nem tud róla. Kommandós akció lesz, sikerülni fog.
- Isten velünk van! Győzelemre fel! Induljatok!
Olga, miután Zitával elkészítette az elnökségnek szánt szendvicseket, megkérte Zitát, hogy tartson vele az alagsorba. Itt beszélgettek estig a viselt dolgaikról, és az életükről. Este, ablakon keresztül behallatszott a sorompó, vég nélküli nyikorgása.
- Most megy el az elnökség – szólt Olga.
- Miből gondolod? – kérdezte Zita. Imre egyszer sem jött le hozzám.
- Most már nem is jön. Fontosabb dolga lehet ennél.
- Én fontos vagyok Józsi bácsinak, azért szokott hozzánk lejönni.- szólt Anna, Olga ötéves lánya.
- Egy fél éve vagyok Józsival, de nem bántam meg.
- Te mióta lógsz az Imrével?
- Ma reggel óta. A begyűjtők kezéből mentett meg, úgy látszik, őrangyalom van.
- Nagy szerencséd van az Imrével.
- Miért?
- Ilyen pasival nem találkozol mindennap. Nyár elején Szegedre küldte az elnök, hogy a bűnbandáktól megtisztítsa a várost. Csak ma ért vissza, de a híre egy héttel megelőzte. Szeged volt az utolsó, problémás vidéki város. Máshol is volt már, a vidéki Túlélők a „Gyomláló” becenevet ragasztották rá. Azt suttogják az elnökségben, hogy ő a kiválasztott. Kérlek, ezt ne mondd el neki, ha hazajön, én is csak úgy hallottam véletlenül. A Karácsonyt koronázással akarják megünnepelni, titkos szavazás lesz, és az ismerőseim is úgy vélik, hogy Imre a legesélyesebb. Túl sokat mondtam, így elsőre neked. Inkább tegyük el magunkat holnapra, a fiúk elmentek és nem tudom, hogy holnap mire ébredünk. Anna, ma te mondasz imát, mert sírós hangulatom van, ma nem megy.
- Rendben, anya!
Anna lefeküdt kettejük közé az ágyba, összekulcsolta a kezét, majd elkezdte.
- Hatalmas Seregek Ura! Köszönöm Neked, hogy még egy napig élhettem és láthattam az anyukámat. Segítsd meg kérlek Józsi bácsit és Imre bácsit a holnapi harcban, hogy épségben visszajöjjenek, hogy nekem is legyen apukám. Holnap is szeretnék a szüleim segítsége lenni, hogy nekik könnyebb legyen, mert hiszem, hogy eltörlöd az éhség birodalmát. Ámen!
- Na, sziasztok, megjöttem!
- Szia, apa! – szólt a négy éves Kata.
- Szia! – szólt Emma az ágyból.
- Sikerrel jártál?
- Igen, de nem sok használhatót találtam itt az erdőben.
- Újra Csévharaszton voltál?
- Igen.
- Mondtam, hogy nem menj arra, úgy sem fogsz semmi értékeset találni. A szomszéd tanyás a péceli dombokat járja.
- Milyen zilált az ágy. Megsérültél vízhordás közben?
- Itt volt Vili bácsi, anyával hancúroztak.
- Kata, menj be lefeküdni!
- Mikor volt itt Vili?
- Most ment el az előbb!
- Mondtam már Kata, hogy menj lefeküdni! Hagyj minket beszélgetni.
Zoli hirtelen felállt az asztaltól, és kiment a sötét udvarra.
- Most meg hova rohansz? Újra meg akarod magad veretni, nem volt elég a múltkori?!
Nem jött válasz. Emma becsukta az ajtót, és megterítette az asztalt a vacsorához, majd leültek enni.
- Hova ment apa?
- Sétálni ment! Nem tudom mi lett vele, mindig gyáva volt, örökké bujkált, mint egy féreg, azért nem vitték el gazdatestnek.
Nem telt el öt perc, kopogtatnak.
- Ki az?
- Én vagyok Imi!
Emma kinyitotta az ajtót. Látszott az arcán, mennyire boldog, hogy viszontláthatja.
- Szia, hogy vagy? Merre jártál?
- Jól vagyok, köszi! Szegeden voltam.
- Milyen az élet ott lenn?
- Hasonló, mint itt. Nagy a nyomor és a reménytelenség. Apa hol van?
- Most ment ki az előbb, Vili után indult.
Ebben a pillanatban távoli lövés dörrenése hallatszott.
- Mi volt ez?
- Szerintem apa lőtt.
- Miből gondolod? Tudod, hogy nincs lőfegyverünk.
- Most már van. Befele jövet kíváncsiságból megnéztem, hogy mit hozott apa a csomagtartóban. Tele van régi gyártmányú orosz fegyverekkel. Tudja ő, hogy miért viszi mindig magával a fémkeresőt. Valaki eláshatta, nagy szerencséje volt, hogy nem találták meg a kompok.
- Jaj, most mi lesz! Mindig mondtam, hogy ilyesmit ne merjen hozni.
- Semmi baj, anya, ne aggódj! Egy napot sem tudok maradni, még holnap be kell mennem a városba, a fegyvereket is viszem, nagy szükségük lehet most azokra.
Sötét hajnal volt még, amikor Imre elbúcsúzott az apjától és a nevelő anyjától. Nekik adta a szatyrokba, vegyesen csomagolt adományokat, amiket a vidéki szolgálataiért kapott. Bepakolta a fegyvereket a csomagtartóba, majd éjjellátós sisakját a fejére húzva, lámpa nélkül, lassan elindult a Holtak Városa felé.
Már fél órája kerülgette a járhatatlan külvárosi utcákat, amikor hirtelen úgy döntött, hogy Rákoshegy vasútállomását mégis elkerüli. Alig hogy jobbra fordult egy keskeny utcába, hirtelen kerti tűz fényére lett figyelmes. Leállította a motort, majd kúszva haladt előre a vadszőlővel fedett kerítések takarásában. Már egész közelről látta a tüzet, amikor megpillantotta a gödröt ásó lányt. Váratlanul két, rossz kinézetű pofa tűnt fel a ház felől.
- Na, mi van kisanyám! Titokban ezüstöt keresünk?
- Mit akartok itt?
- Te hol élsz? Két éve már, hogy nem temetjük el a halottakat.
- Hagyjatok! Foglalkozzatok a magatok dolgával!
- Te! Ezt érdemes lenne begyűjteni.
- Már megint halkonzervet ennél?
- Vak vagy? Ez még fiatal és csinos. Szerencsét hoz nekünk, a főnök ágyasa már igencsak elhasznált lett.
- Gyere csak, aranyom! Ne félj, nem bántunk, csak megbilincselünk.
- Hagyjatok! Menjetek innen! Segítség!!
Két, egymás utáni lövés hallatszott. A lány nem mozdult az ijedségtől, amikor észrevette, hogy a földön fekvő begyűjtők végtagremegésen kívül semmilyen agresszív mozdulatra nem hajlandók.
Imre közben belépett a félig lenyomott kerítésen.
- Ne félj! Én voltam. Ismerted őket?
- Nem ismertem! Ki vagy? Hogy kerülsz ide?
- Imre vagyok. A központba tartok, és te?
- A nevem Zita. Itt éltünk mindig. Fél éve mertünk visszaköltözni ide a bátyámmal.
- Ki van a zsákban?
- A bátyám, Feri. Két napja gyászolom. Egy vállát ért lőtt sebbe halt bele, semmink nem volt, amivel fertőtleníteni tudtam volna. Ő vigyázott rám. Naponta járta a várost, hogy mindenem meglegyen. Két hete már, hogy ezzel a sebbel jött haza. Azt mondta, hogy csak egy őrült tehette.
- Most már úgy is mindegy. Itt nem maradhatunk reggelig. Segítek neked elásni.
- Köszönöm.
Feri után a begyűjtőket egy közös gödörben ásták el, nehogy reggel felbolyduljon a környék. Felkelt a Nap, mire végeztek.
- Van családod?
- Van, de ritkán látom őket. A saját utamat járom. Egy befolyásos barátomhoz indultam, aki a belvárosban lakik. Van kedved velem jönni?
- Nem is tudom. Már nincs értelme, hogy maradjak. Menjünk!
Egy órába is beletelt, amíg a romokat és a krátereket kerülgetve elértek a piacig. Semmi nem volt már a régi. Semmiről nem lehetett megállapítani, hogy hol kezdődik a piac területe, és hol végződik. Mindenfele árunak látszó kupacok a földön, platós járművek körül többen is álltak, mintha jobb minőségű árut kínáltak volna. Ahogy elhaladtak az egyik ilyen jármű mellett, a platón álló férfi bekiáltott az Imrének.
- Hogyé adod a csajszit? Súlyra veszem meg!
Imre elengedte a füle mellett az ajánlatot, majd továbbhajtott.
A Merlinig meg sem álltak. A sorompó után leparkolt a kocsival, majd felmentek a lépcsőn.
A nyitott ablakokat homokzsákok tucatjai díszítették. Mindenhol ismeretlen arcok, sokan zsúfolódtak össze az épületben. Benne volt a levegőben, hogy valami készül. A nagyterem nyitott ajtajában ismerős arcot látott, amint a barátnőjével beszélgetett. Feléjük indultak.
- Szervusz, Józsi!
- Isten hozott, Imre! Téged vártunk, már mindenki itt van.
- Mi lesz, milyen alkalomból gyűltetek össze?
- Mindjárt megtudod, gyertek be.
Józsi, a székek között, előrevezette őket egészen a színpadig. Hosszú asztal volt megterítve, étel nem, csak papírok voltak rajta. Örült, hogy ismerősei közül többet is az asztalnál lát, így nem kell őket egyenként felkeresse. Józsi kérte, hogy foglaljon helyet, Zitát a színfalak mögött kialakított teakonyhába invitálta be Olga, így Józsi is az asztalnál maradt. Közben terem megtelt, mindenki találomra leült egy üres székbe, morajuk elhalkult. Egy égett arcú, középkorú férfi állt fel az asztal mellől, és felemelte a mikrofont.
- Hölgyeim és Uraim! Köszöntök mindenkit, aki eljött a Magyar Túlélők rendkívüli gyűlésére. Lehet, hogy sokan nem tudtak közülünk eljönni, de egyik napról a másikra döntöttünk úgy, hogy egybegyűlünk. Átadnám a szót Józsinak, hogy elmondja, miért is vagyunk ma itt.
- Köszönöm a szót! Mindannyian régóta várjuk ezt a napot. Önfeláldozó segítségeteknek köszönhető, hogy szülővárosunkban az éjszakai kijárási tilalmat hamarosan feloldhatjuk. E folyamatban mérföldkő volt a Pacsirták összefogdosása, amit a múlt hónapban sikeresen befejeztünk. Már csak egy banda maradt, a legerősebb. Ha még nem hallottátok volna, elmondom, hogy a Raj három napja beköltözött a várba. Azoktól hallottam, akik a pontomhídon átmerészkedtek. Visszaadom a szót az elnöknek. Köszönöm!
- Egy utolsó, végső harcra hívlak most benneteket! Őseink, családtagjaink, szomszédjaink és ismerőseink nem azért áldozták életüket, hogy a miénk két évvel hosszabb legyen, és végül patkányokként végezzük. Ezért, a mai napon, 2016. október 21-én felszólítalak benneteket, hogy mozgósítsátok ismerőseiteket. Fegyverkezzetek fel és gyülekezzetek itt a székháznál! Hajnalban itt találkozunk!
- Kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy oda élve bejussunk – szólt egy férfi az első sorból.
- Van terv a hogyanra. A beomlott alagút törmelékeit bontották, amikor egy munkás, egy ismeretlen alagútra bukkant, melyen keresztül az alsó és a felső várba is be lehet jutni. Az alagút létét titokban tartottuk, a Raj nem tud róla. Kommandós akció lesz, sikerülni fog.
- Isten velünk van! Győzelemre fel! Induljatok!
Olga, miután Zitával elkészítette az elnökségnek szánt szendvicseket, megkérte Zitát, hogy tartson vele az alagsorba. Itt beszélgettek estig a viselt dolgaikról, és az életükről. Este, ablakon keresztül behallatszott a sorompó, vég nélküli nyikorgása.
- Most megy el az elnökség – szólt Olga.
- Miből gondolod? – kérdezte Zita. Imre egyszer sem jött le hozzám.
- Most már nem is jön. Fontosabb dolga lehet ennél.
- Én fontos vagyok Józsi bácsinak, azért szokott hozzánk lejönni.- szólt Anna, Olga ötéves lánya.
- Egy fél éve vagyok Józsival, de nem bántam meg.
- Te mióta lógsz az Imrével?
- Ma reggel óta. A begyűjtők kezéből mentett meg, úgy látszik, őrangyalom van.
- Nagy szerencséd van az Imrével.
- Miért?
- Ilyen pasival nem találkozol mindennap. Nyár elején Szegedre küldte az elnök, hogy a bűnbandáktól megtisztítsa a várost. Csak ma ért vissza, de a híre egy héttel megelőzte. Szeged volt az utolsó, problémás vidéki város. Máshol is volt már, a vidéki Túlélők a „Gyomláló” becenevet ragasztották rá. Azt suttogják az elnökségben, hogy ő a kiválasztott. Kérlek, ezt ne mondd el neki, ha hazajön, én is csak úgy hallottam véletlenül. A Karácsonyt koronázással akarják megünnepelni, titkos szavazás lesz, és az ismerőseim is úgy vélik, hogy Imre a legesélyesebb. Túl sokat mondtam, így elsőre neked. Inkább tegyük el magunkat holnapra, a fiúk elmentek és nem tudom, hogy holnap mire ébredünk. Anna, ma te mondasz imát, mert sírós hangulatom van, ma nem megy.
- Rendben, anya!
Anna lefeküdt kettejük közé az ágyba, összekulcsolta a kezét, majd elkezdte.
- Hatalmas Seregek Ura! Köszönöm Neked, hogy még egy napig élhettem és láthattam az anyukámat. Segítsd meg kérlek Józsi bácsit és Imre bácsit a holnapi harcban, hogy épségben visszajöjjenek, hogy nekem is legyen apukám. Holnap is szeretnék a szüleim segítsége lenni, hogy nekik könnyebb legyen, mert hiszem, hogy eltörlöd az éhség birodalmát. Ámen!
Osváth Lehel
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése