Lövei Sándor 1975-ben született Püspökladányban. Első versei egy napilapban jelentek meg 1991-ben. 1991-1997-ig rendszeresen publikált verseket a debreceni Hajdú-Bihari Naplóban. Ratkó örökösnek tartják. Saját magát, népi költőnek vallja. Mesterei Ószabó István költő dráma író, Vitéz Ferenc költő.
A kétezres években kötetei grafikus művészekkel, és fotóművészekkel közösen publikálta. minden versét a pillanatnyiság jellemzi, amely nem a mulandót, hanem éppen a maradandót jelzi, ami megmarad az olvasó recehártyáján, mert rendkívüli módon képszerű és plasztikus, s mert képszerű szinte minden irányban tovább rajzolható, így erősebben kapaszkodik a képzeletbe. Lövei Sándort ma már kiforrott életköltőnek tartják
MAJD HA MEGHALOK
Carmennek
Majd ha meghalok,
ragadozó virágaim vérében mosdassátok meg
az arcomat,
és a megkopasztott őszi fák alá temessetek,
hullócsillagok fekete hamujába.
NYÁRI ESTÉN
Carmennek
Szélles ajkaid eltakarják előlem
a szúrós szemű csillagokat,
tüdőmben az éjszaka fülledtsége,
mellkasomban dobol a hold.
KERESZTFÁD ELŐTT
Carmennek
Fájó bűnöltől aszott arcod
sírkőre mohásodott felejtés.
A SZIK PIKTORÁNAK EMLÉKÉRE
Carmennek
Itt születtem,
ezen az aszály-ráncos sík vidéken,
ahol nyáron sót izzad a föld,
hisz egy kiszáradt tenger medre ez.
Az éhenkórász pipacs ringatta bölcsőmet,
s gyermekágyamat a szél látogatta.
Te is itt születtél,
te fegyenc-sorsú festő,
s életedben egy fröccsre valót sem tudtál keresni
az ecseteddel.
Most már egyedül vagyok,
csontjaid egy elhalt fa ágai,
szélbe-hajló törzsed betakarózott a cigánybúzával,
én csak irni tudok
festeni soha nem fogok helyetted,
s nem látom vásznaid por-lélegző szövetén átsütő napot többé.
Kettőnk közül te voltál a jobb,
te elmentél a látóhatár széléig egy felhő miatt,
s a vihar fekete tustintájával rajzoltál őseid tüzével örvénylő ménest
a Hortobágy ítéletidőben leszakadt mennyboltjára.
Minden képed után ittál egy áldomást,
s akivel összekomáztál az árokparti kocsmák
csillagtetős kis poklaiban azt le is festetted.
Nagy eke-barázdákat húztál az arcokra,
a hirtelen meghasadt sárréti szikes eleven sebként lüktetett
portréd homlokán.
Nem arcokat festettél,
nem a zavaros folyóként örvénylő napszámos szemeket
akartad látni a vászon durva szövetén,
te mindig a földet festetted,
mint aki jól tudja itt minden tekintet a sziké,
minden torony-magas homlok a föl-fölszakadó rögöké,
minden kicserepesedő száj,
a szomjas vidék apró kis félteke.
Kettőnk közül te voltál a jobb,
s most már a te homlokod lett pusztai hazánk
legmagasabb tornya,
őseink szellemére vigyázó Kunhalom.
ŐSZ VÉGÉN
Carmennek
Hideggel ébreszt a harang reggelente,
itt vagy velem,mégsem vagy sehol,
utolsó fotódat a lelkem archiválta.
Szűk télikabátodat hordom,
s gallérja alatt az esőt,
bőröm a nyirkos erdő kérges ruhája,
s együtt hálok a nyers földdel
ami betemette az arcod,
hogy ne lásd többé
tavasszal az ég eleven vizét,
A föld alatt mindig ősz van,
novemberi kátrányt véreznek a rögök a lábad alatt,
és sáros a ruhád.
Neked itt kéne lépdelned a rétek sörényén,
ahol meghajolnak a fák ha érik az alma.
De gödör lett a házad,
nem lakik benne egyetlen muskátli sem,
s nem jár át rajta kikeletkor
csavargó huzatok dandárja.
Reggeltől estig az estét várom,
és a tél sötétjét,
mikor hóra kiköpött csillagok vezetnek haza,
oda ahol gödör lesz a házam,és föld a mennyezetem,
hideggel ébreszt a harang reggelente
még élek,
mert barna szemed gesztenyéi kopogtatnak az ablakomon.
SZERETLEK
Carmennek
Én szeretlek,
Szeretsz-e?
Az én lángom nem elszálló bibe,
minden napomat te aranyozod be.
Szeretsz-e?
Én szeretlek
de hiányod vakságában,
eget látok,
repülő fákat,
földön vonuló fellegeket,
rám tört ma is hiányod,
szárazságban korhadó fatörzs volt a mellkasom,
s nem segített szomjúságomon
se víz, se zápor,
se vérhúsú narancs,
ha már a levegő ég,
földön vonuló felleg vagyok,
napnyugták dagályvizébe gyalogló
égi tünemény,
szemem holdlátó csillag,
arcom kormot örvénylő magasság,
s hiába nézek vak leszek,
ködöt látok,
bolygók szikráit,
s nem látom sehol,
tekinteted zöld féltekét
megvirradni holdlátó szememben.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése