Ismerkedjünk meg azzal, hogy őseink kit tiszteltek Istenként, hogyan személyesítették meg a Teremtőt és miért él még mindig szívünk mélyén kitörölhetetlenül az Istennel való szövetségünk emléke!
Az első kérdés így hangzik: Kit tiszteltek az ősmagyarok Istenként!
Erre kétféle forrásból kaphatunk választ: történeti és intuitív-spirituális forrásból.
A magyarság-kutatás során a történelmi válaszok közül példaként idézhetjük Anonymus sorait. Íme:
“Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a vezetője…Tas, Szabolcs és Tétény látták, hogy az Isten győzelmet adott nekik… az isteni kegyelem volt velük”.
A Képes Krónika, a Budai Krónika és Thuróczy János krónikája a magyar honfoglalással kapcsolatban így indít: „Árpád a mindenható Isten kegyelmét kérte.” Ebből következik, hogy Árpád és Álmos hadait a Mindenható vezérelte és egyistenhívők voltak.
Elfogulatlanság nélkül forduljunk korabeli külföldi kútfők beszámolóihoz! Álljon itt példaként Ibn Fadlan következő sora: „a magyarok az égben lakozó Istent mindeneknél feljebbvalónak tartják”.
Hasonlóan emlékszik vissza a magyarok ősi hitvilágára Theophylaktosz, akinél ez áll: „A turkok (magyarok) csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette”.
Tiszta, érthető beszéd ez, melyből kiderül az igazság. A spirituális források pedig megerősítik ezeket, amikor Napvallásról szólnak. Hadd idézzek a www.napvallas.hu oldalról egy ide illő részt:
„…a napvallás az egység vallása, amely a harmónia megteremtésén, továbbá az ellentétek kiegyenlítésén és összebékítésén fáradozik, ezért minden szélsőségtől távol áll.
A napvallás örökérvényű igazságokra és értékekre épül, ily módon nem óhajt kifejezetten ellentmondani más nézeteknek, hanem helyre kívánja állítani a világmindenség isteni rendjét és spirituális fejlődési lehetőséget óhajt nyújtani mindazoknak, akik a napvallást választják.”
„A magyarság lelki alapon olyan tudás hordozója, amit népünk szellemi vezető rétege – szent beavatottak, mágusok, táltosok, javasok, regösök stb. – részben tudatosan is birtokolt és éltetett, részben csak sejtett és intuitív módon érzett és hordozott magában.”
A második alapvető kérdésünk az legyen, hogy hogyan személyesítették meg a Teremtőt a táltosaink, beavatott királyaink, a magyar tudó papok, ősvallásunk igehirdetői és egyáltalán, az ősi gyökerekkel rendelkező magyarok?
A válasz rövid és velős: őseink a Teremtőt az örök Napistenként személyesítették meg. A magyarok a Napisten gyermekei, következésképpen Napisten-hívők, Fényben Élők voltak.
A magyar szakrális vezető tisztség, amit a kündü vagy kende szóval illettek, eredetileg azt jelentette: „a Nap Fia”.
A Nap Fia titulus pedig egyértelműen utal a szent Égi Tűz vallásos tiszteletére, akiben eleink a Teremtőt látták.
Az Égi Fény ugyanakkor utal a hovatartozásunkra is, mivel fénylelkeink is az Égi Fényből származnak, akik egyszer alászálltak, s majdan oda térhetnek meg újra.
Őseink számára a Nap jelképezte az isteni tökéletességet, az igazság, a fény és az élet forrását. A Napisten orcája volt a Nap, amit minden áldott napon az emberiség felé fordít, és részrehajlás nélkül táplál minden embert éltető fényével, melynek egy része látható, egy része láthatatlan módon ér el bennünket, mégis a lelkünkig hatol, s első lélegzetvételünktől az utolsóig arra inspirál, hogy ismét felemelkedjünk a Fény síkjára, az isteni világba, ahová tartozunk. Ez az igaz út a Napvallás.
A harmadik kérdésünk így szól: Miért él még mindig szívünk mélyén kitörölhetetlenül az Istennel való szövetségünk emléke?
Lelki meggyőződése és alapállása volt őseinknek, hogy a Napisten, a Fény istene küldte őket ide a földre. Ő szeretettel viszonyul minden lélekhez: tisztánlátással, igazsággal, életerővel és tudással ajándékozza meg azokat, akik lelkükön keresztül veszik fel a kapcsolatot a Teremtővel.
Csodálatos magyar nyelvünkből, néphagyományainkból, nemzeti jelképeinkből és egész kultúránkból valósággal süt a Napistenre való emlékezés. Hányszor mondjuk öntudatlanul, hogy „Édes Istenem!”; „Te, Atyaúristen!”; „Az Úr áldjon meg!”; „Jóságos Istenem!; „Öreg Isten!”; „régi Isten”; „Magyarok Atyja”; „Megtanítalak a magyarok Istenére!”
Hadd hivatkozzak a magyar mítoszkincsünk két legismertebb szereplőjére is. Tudniillik a csodaszarvas és a Turul madár egyaránt a Napisten megtestesítője és lélekvezető megnyilvánulása.
Gondoljunk csak Álmos isteni fogantatására, amikor édesanyját, Emesét egy Turul, vagyis Napmadár (a Szent Szellem) termékenyíti meg.
Vagy utalhatnék a magyar Szent Koronára, ami beavató koronaként a Teremtő Tudatosság fényével kapcsolja össze a mindenkori legitim királyunkat, aki így a Napisten földi képmásává válik.
Nos, ezek mind a Magyarok Istenével kapcsolatos hagyományok. Lehetne ezt egyfajta kereszténységnek is hívnunk, de akkor meg kellene különböztetnünk a mai hasonló nevű vallástól, s akkor napkereszténységnek kellene mondanunk. Ezért hívjuk inkább egyszerűen és tisztán Napvallásnak.
Mellesleg isten szavunk megelőzi a 11. századi hittérítők munkásságát, ami megint csak bizonyítja, hogy istenhitünk nem nyugatról importált entitás.
Többek között Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Széchenyi István, Babits Mihály is tisztában volt ezekkel az ősi magyar hagyományokkal, amire műveikben utaltak is.
Ebből a három kérdésből következik, hogy őseinknek volt saját istenük és volt saját Istenhez vezető személyes ösvényük, amit nyugodt szívvel hívhatunk Napvallásnak vagy Napisten-hitnek.
Már csak az a kérdés, hogy hűek akarunk-e maradni az ősi magyar gyökereinkhez, elődeink szellemiségéhez, amely teljes vallási türelemmel viszonyult az eltérő hitrendszerekhez és szabadságában megosztozott minden Isten-követő néppel?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése