Hamarosan új albummal jelentkezik a Quimby, mely végül Kaktuszliget címmel kerül a boltokba december legelején. Stúdió, próbaterem, őszi-téli turné, e Bermuda-háromszögben kaptuk el a zenekar szólóban is aktív billentyűsét, Balanyi Szilárdot
Kezdjük egy igencsak aktuális személyes üggyel, hiszen te is apa lettél. A zenei pályafutásodra mennyire van mindez kihatással?
Érdekes módon szerencsére nem vagyok álmos, viszont most már elmondhatjuk azt a Quimbyn belül, hogy mindenki apa lett. Nagyon vicces, hogy most már a fürdetéshez igazítjuk a stúdiózást és a próbákat, hogy este mindenki otthon legyen. Kicsit dekoncentráltabb néha a társaság az esetleges nem alvástól, Fefének szintén pici babája van a másik gyereke mellett, így van, amikor teljesen elölről kell kezdeni a próbát – néha kicsit olyan, mint az Ötven első randi című film sztorija.
Jó néhány éve dolgoztok egy nagy próbaterem-stúdió épületben. Dódi (Kárpáti József trombitás – a szerk.) mesélte, hogy neki is van külön szobája, fizikailag olyan, mint egy kis munkahely. Valahol erre vágyik minden zenekar, nem?
Inkább alkotóközösségnek mondanám, hiszen a munkahelyre mindennap kötött időben muszáj bemenni, ennek ellenére állandóan ott vagyunk, hiszen folyamatosan dolgozunk valamin. Azzal, hogy a stúdió is helyben van, végre nemcsak én ülök a lemezkészítés különböző fázisainál, hanem mindenki átlátja a teljes folyamatot, nem kell elbumliznia a város másik felébe és ez így kényelmes a zenekar lustábbik felének (nevet) és így jól érzik magukat. Mindenre van lehetőség, nem vagyunk beszorítva órák-percek közé.
Ki ül a pult mögött?
Vasti (Vastag Gábor – a szerk.) vesz fel, néha egy kicsit én, Tibivel meg ott ülünk egyfolytában.
Mennyire adtok Vastinak szabad kezet?
Ismerve magunkat, nem igazán, de ő meg tudja csinálni azt, amit szeretnénk. De nyilván Vasti is mindig hozzátesz valamit és ez tök jó, hiszen az akarat abszolút közös. Van, aki szerint nyersebb lesz a hangzás, ez persze nem azt jelenti, hogy kevesebb időt fordítottunk a dalokra, hiszen ugyanúgy megtalálhatók benne a finomságok, hanem inkább arról van szó, hogy a negyven pluszos sound helyett sokkal inkább a zenekar alapvető ízlését meghatározó világok felé orientálódtunk.
Év elején egy dal már kijött a Kaktuszliget című új albumról, a Kivándorló blues, most az őszi turnétok előtt viszont Kárpáti Dódi előadásában érkezett a következő, Unbekannte Schmerzen címmel, melyhez Vanded Kashefi rendezett egy igencsak felkavaró szürreálklipet.
Igen, fel akartuk rúgni az utóbbi években kialakult képet: alapvetően tök jó, hogy lehet ekkora játékterünk, de én még bátrabban játszanék ezzel. Tervezünk még egy klipet a lemez decemberi megjelenésekor, amelyhez egyébként hozzácsapjuk a Csodaországról készült DVD-t is.
Amikor az ősidőkben, 1994-ben bekerültél a zenekarba, te voltál a jólfésült fiú. Sokkoló volt bekerülni egy ilyen társaságba?
Idegesítőnek nem neveznék, inkább izgalmas volt. Kezdetben inkább kívülről néztem egy ideig az eseményeket: amikor a Tibi még nem volt absztinens, volt, hogy nem tartotta magát a megbeszélt koreográfiához, ez speciel ki tudott akasztani. De szerintem egy fegyelmezett társaság, egy sokat próbált, sokat próbáló zenekar.
A jelenlegi Szilárd zenekar mennyire más habitusú emberekből áll a Quimbyhez képest?
A Faszi (Gerdesits Ferenc dobos) ugyanaz a személy itt is, Vasti ezúttal nem a pult mögött ül, hanem gitározik, Giret Gábor basszusgitáros egy kimondottan vicces figura, Galambos Dorinából meg folyamatosan dől a hülyeség és mivel mindenki elég közeli kapcsolatban áll egymással, nagyon könnyű együtt dolgozni, sőt néha úgy érzem magam, hogy csak beleülök a tutiba és hajrá.
Amikor éppen a Quimbyn van a fő hangsúly az életedben, félrerakod Szilárd szóló-énedet?
Nem egészen. Amikor elalszik a gyerek, az éj leple alatt bekapcsolom a szintit és a számítógépet és feljátszom egy vagy két szólamot, esetleg szöveget írok. Lassan elkészül két újabb dal, amelyből az egyiket a napokban énekeltem fel.
Érdekes módon szerencsére nem vagyok álmos, viszont most már elmondhatjuk azt a Quimbyn belül, hogy mindenki apa lett. Nagyon vicces, hogy most már a fürdetéshez igazítjuk a stúdiózást és a próbákat, hogy este mindenki otthon legyen. Kicsit dekoncentráltabb néha a társaság az esetleges nem alvástól, Fefének szintén pici babája van a másik gyereke mellett, így van, amikor teljesen elölről kell kezdeni a próbát – néha kicsit olyan, mint az Ötven első randi című film sztorija.
Jó néhány éve dolgoztok egy nagy próbaterem-stúdió épületben. Dódi (Kárpáti József trombitás – a szerk.) mesélte, hogy neki is van külön szobája, fizikailag olyan, mint egy kis munkahely. Valahol erre vágyik minden zenekar, nem?
Inkább alkotóközösségnek mondanám, hiszen a munkahelyre mindennap kötött időben muszáj bemenni, ennek ellenére állandóan ott vagyunk, hiszen folyamatosan dolgozunk valamin. Azzal, hogy a stúdió is helyben van, végre nemcsak én ülök a lemezkészítés különböző fázisainál, hanem mindenki átlátja a teljes folyamatot, nem kell elbumliznia a város másik felébe és ez így kényelmes a zenekar lustábbik felének (nevet) és így jól érzik magukat. Mindenre van lehetőség, nem vagyunk beszorítva órák-percek közé.
Ki ül a pult mögött?
Vasti (Vastag Gábor – a szerk.) vesz fel, néha egy kicsit én, Tibivel meg ott ülünk egyfolytában.
Mennyire adtok Vastinak szabad kezet?
Ismerve magunkat, nem igazán, de ő meg tudja csinálni azt, amit szeretnénk. De nyilván Vasti is mindig hozzátesz valamit és ez tök jó, hiszen az akarat abszolút közös. Van, aki szerint nyersebb lesz a hangzás, ez persze nem azt jelenti, hogy kevesebb időt fordítottunk a dalokra, hiszen ugyanúgy megtalálhatók benne a finomságok, hanem inkább arról van szó, hogy a negyven pluszos sound helyett sokkal inkább a zenekar alapvető ízlését meghatározó világok felé orientálódtunk.
Év elején egy dal már kijött a Kaktuszliget című új albumról, a Kivándorló blues, most az őszi turnétok előtt viszont Kárpáti Dódi előadásában érkezett a következő, Unbekannte Schmerzen címmel, melyhez Vanded Kashefi rendezett egy igencsak felkavaró szürreálklipet.
Igen, fel akartuk rúgni az utóbbi években kialakult képet: alapvetően tök jó, hogy lehet ekkora játékterünk, de én még bátrabban játszanék ezzel. Tervezünk még egy klipet a lemez decemberi megjelenésekor, amelyhez egyébként hozzácsapjuk a Csodaországról készült DVD-t is.
Amikor az ősidőkben, 1994-ben bekerültél a zenekarba, te voltál a jólfésült fiú. Sokkoló volt bekerülni egy ilyen társaságba?
Idegesítőnek nem neveznék, inkább izgalmas volt. Kezdetben inkább kívülről néztem egy ideig az eseményeket: amikor a Tibi még nem volt absztinens, volt, hogy nem tartotta magát a megbeszélt koreográfiához, ez speciel ki tudott akasztani. De szerintem egy fegyelmezett társaság, egy sokat próbált, sokat próbáló zenekar.
A jelenlegi Szilárd zenekar mennyire más habitusú emberekből áll a Quimbyhez képest?
A Faszi (Gerdesits Ferenc dobos) ugyanaz a személy itt is, Vasti ezúttal nem a pult mögött ül, hanem gitározik, Giret Gábor basszusgitáros egy kimondottan vicces figura, Galambos Dorinából meg folyamatosan dől a hülyeség és mivel mindenki elég közeli kapcsolatban áll egymással, nagyon könnyű együtt dolgozni, sőt néha úgy érzem magam, hogy csak beleülök a tutiba és hajrá.
Amikor éppen a Quimbyn van a fő hangsúly az életedben, félrerakod Szilárd szóló-énedet?
Nem egészen. Amikor elalszik a gyerek, az éj leple alatt bekapcsolom a szintit és a számítógépet és feljátszom egy vagy két szólamot, esetleg szöveget írok. Lassan elkészül két újabb dal, amelyből az egyiket a napokban énekeltem fel.
