A 13-12 ezer évvel ezelőtt az észak-izraeli Kármel-hegy barlangjaiban élő ősember tisztelettel bánt a halottaival, s miután szerettei eltávoztak az élők sorából, maradványaikat nem egyszerűen kirakták a közeli domboldalra, hanem el is temették őket. A sziklaüregben megtalált állati csontok valószínűleg rituális étkezések nyomai lehetnek. Ezeken a halotti torokon a kisebb emlősök mellett olykor-olykor medvét is ettek.
Az izraeli Haifától 20 kilométerre délre lévő Kármel-hegy Raqefet-barlangjában a régészek közös étkezésre utaló bizonyítékokat találtak: ezen több tucatnyian vehettek részt, s a lakoma egy temető területén zajlott le. A kutatók a helyszínen 29 újszülött, gyermek és felnőtt csontvázát fedezték fel, a temető korát pedig 11700 és 13700 év közöttire becsülték az elemzések után.
A 2004 és 2011 között feltárt helyszín az ún. natufi civilizációhoz tartozott, amely a levantei régióban, a Közel-Kelet Földközi-tenger menti részein állt fenn 15000-11500 évvel ezelőtt. A kultúra neve a közelben futó Natuf-patakról kapta a nevét, amely az izraeli Lod városától északkeletre található. A szóban forgó barlangot Dani Nadel, a Haifai Egyetem szakértőjének irányításával a Weizmann Intézet munkatársai, valamint francia, magyar és amerikai kutatók tárták fel.
A Journal of Anthropological Archaeologyban megjelent legújabb eredmények szerint az állati csontok arra utalnak, hogy az ősember madarakat, teknősöket, gazellát és vaddisznót is elfogyasztott, írja a tanulmányban Reuven Jeshurun és Guj Bar-Oz, a kutatás két vezetője. Más, kisebb emlősök csontjait is feltárták a helyszínen, így többek között nyúl, nyest és cickányfélék is az ős asztalára kerülhettek. A kutatók megdöbbenésére medvecsontok is előkerültek az ásatás során. Az állat csontjain lévő sérülések azt jelzik, hogy többen támadhattak a medvére, s egy mészárlás vetett véget az emlős életének, az éles eszközök mellett tompa tárgyakat is felhasználtak a mindenevő életének kioltása érdekében.
A neolitikumi népről régóta azt tartják a szakemberek, hogy az első népcsoport volt, amely felhagyott a nomád életmóddal és letelepedett. Néhányan úgy vélik, a natufiak termeszthettek először gabonát. Elsők voltak azon csoportok között is, amelyek elhunytjaik számára temetőt hoztak létre, vagyis egy kijelölt területen helyezték örök nyugalomra a rokonok különböző generációit. Ezek a temetők általában a sziklaüregek bejáratánál találhatók, de némely esetben a barlangok mélyén kaptak helyet. A natufi kultúra előtt az ősemberek véletlenszerű helyeken temetkeztek.
A kutatók elutasították azt a lehetőséget, hogy a feltárt csontok a barlang előző lakóitól származnak, s a későbbi lakók esetleg ugyanazokat az árkokat használhatták. A natufiak nem hordták ki a "szemetet" a barlangból, az étkezésekből fennmaradó csontokat a földön hagyták, amelyek vagy elégtek a meggyújtott tűzben vagy csupán elporladtak egy idő után a lábuk alatt. A legtöbb natufi lakóhelyen ez a tendencia figyelhető meg, azonban a Raqefet-barlangban talált csontok sokkal kevésbé vannak megégetve, illetve összetörve, mint másutt. Ráadásul a helyszínen nincs nyoma annak, hogy laktak is itt, valószínűleg csupán temetkezésre használták a sziklaüreget.
Egy másik feltevés szerint a barlangban talált csontok olyan állatok maradványai, amelyeket feláldozhattak az égieknek. A legtöbb kutató azonban ezt az elméletet is elutasította, ugyanis az volt a szokás, hogy az állatok egész testrészeit ajánlották fel az isteneknek, például egy madár szárnyát vagy egy emlős lábát, amelyet a halott mellé temettek, hogy elkísérje a túlvilágba vezető útján. Azonban a barlang sírjaiban egy gazellacsonton és egy vaddisznó-állkapocscsonton kívül nem volt egyéb csont, amely megfelelő elrendezésben lett volna.
Egy harmadik hipotézis szerint a csontok elhelyezése szimbolikus és szociális okokkal magyarázható. "A megmaradt csontok aprólékos összegyűjtése után azt mondhatjuk, hogy volt némi jelentősége annak, ami az étkezés befejezése után történt, ugyanis így engedték méltó útjára az elhunytat " - mondta Jeshurun.
A natufiak a nagy változások korában éltek. Még mindig őseik vadászó-gyűjtögető életmódját követték, ám már bele-belekóstoltak a letelepedett életmódba is, s kisebb településeket kezdtek felhúzni, továbbá ebben a korszakban zajlott egyes állatfajok és növények domesztikációja is. A neolitikumban egy-egy településen már több száz lakos is élhetett egy időben, így élelmezésük biztosítása leleményességre szorította őket, ami a társadalmi kohéziót is elősegítette. A társadalmi egységet pedig mi más tudja legjobban kialakítani, mint az elhunyt fölötti gyász.
